A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nevelés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nevelés. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. november 30., hétfő

Feldmár: Hogyan lesz a gyerekből felnőtt?


Újabb könyvecske, amit nagyon megszerettem. Nemcsak szülőknek, hanem önnevelőknek is kellemes olvasmány. 

A könyv magva:

"Az egyetlen útmutatás, amit azzal kapcsolatban adhatok, hogyan neveljük fel a gyerekeinket: ne szégyenítsük meg őket! Ne alázzuk meg őket! Semmiképpen se! És ha más viselkedne így velük, védjük meg őket!"

Legyen olyan kapcsolatunk a gyerekünkkel, hogy ha bárki bármikor bántja őt, hozzánk forduljon. 

A gyerekeknek arra van szükségük, hogy megtapasztalják szüleik szabadságát, boldogságát és jó közérzetét. 

Elég időt kell találni, hogy együtt elidőzzünk a gyerekünkkel. 

Semmilyen tapasztalatot nem tudunk átadni a gyerekeinknek, mindannyian a saját tapasztalatainkból tanulunk. A szülők dolga az, hogy betöltsék a biztonsági háló szerepét. 

Konfliktus esetén: mindig védjük meg a bántalmazott gyereket: "Nem teheted ezt. Én meg fogom védeni azt, akit bántasz." Így beépítjük a védekezési mechanizmust a gyerekbe. Ha az anyám vagy az apám megvédett engem, akkor teljesen helyénvaló megvédeni saját magamat. Mindig a bántalmazott gyermek kapja a figyelmet. 

A kamaszkorról: a legtöbb, amit megtehetünk, hogy felidézzük milyen volt kamasznak lenni, és együtt tudunk érezni a gyerekünkkel. Legyünk nyitottak, és bízzunk a bölcsességében. Nem az a dolgunk, hogy irányítsuk az életét, hanem az, hogy biztonsági hálót jelentsünk a számára. 

Két olyan anyai viselkedés van, amelyek hatására a gyermek (később felnőtt) nagyon félni fog a saját érzelmeitől: 

1. amikor feldühödik, akkor anyja még nála is dühösebb lesz
2. amikor kiborul, akkor anyja leteszi a kezéből, és közli, hogy csak akkor tér vissza, ha abbahagyta a hisztit.

A mai világban jóval könnyebb egy lánynak nővé válni, mint egy fiúnak férfivá. A férfivá váláshoz szükséges, hogy a fiúk életének egy pontján egy idősebb férfit találjanak, akit tisztelnek. (inasség intézménye).

Ha valakinek gyerekei vannak, az a dolga, hogy felvigye a magasba, pályára állítsa őket, azután kapcsolódjon le róluk.

A felnőtt lét azt jelenti, hogy a kötelezettségeinken túl felelősséggel tartozom nemcsak magamért, hanem az általam választott más emberekért is. Mindig szabad vagyok. Az a felnőtt, aki élvezi, hogy felelős gyerekeiért és másokért; az a felnőtt, aki élvezi, ha számítanak rá.

Forrás: Feldmár András: Hogyan lesz a gyerekből felnőtt?

2014. november 19., szerda

A belülről vezérelt gyermek

Dr. Elisa Medhus könyvéből (A jó szülő kézikönyve - Hogyan neveljünk önállóan gondolkodó gyermeket?) olvastam nemrég, és nem bántam meg, mert nagyon jól összeszedett, könnyen értelmezhető tanácsokat találtam benne, melyek megerősítettek abban, amiben hiszek: ne tekintéllyel, hanem szeretettel neveljünk. "Mi vagyok én? Tanácsadó vagy diktátor?" 

Milyen is a belülről vezérelt gyermek? Olyan, aki nem a külső környezetre reagál, hanem belső párbeszéde segítségével dönt: információvá alakítja múltbeli és jelenlegi tapasztalatait, majd összeveti a világról gyűjtött tárgyilagos megfigyeléseit. Mérlegelni tudja az érveket és ellenérveket, és tisztában van döntéseinek lehetséges következményeivel és eredményeivel. Tehát nem meggondolatlanul reagál, hanem válaszol a körülötte lévő világ ingereire. 

A szülő célja: nem az irányítás, hanem az útmutatás és a tanítás. 

A belső vezérlést fejlesztő fegyelmezés 12 alaptörvénye:

1. Szabályok, melyekkel gyermekeink is egyetértenek

Mottó: ésszerűség és érthetőség! Tehát olyan szabályok megteremtésére és érvényesítésére van szükség, amelyek megakadályozzák, hogy gyermekeink kárt okozzanak másnak, környezetüknek és önmaguknak. Ahogy a gyerekek nőnek, és ahogy a körülmények változnak, úgy a szabályokat is időnként felülvizsgálatra szorulnak: még mindig igazságosak, szükségesek és helyesen kifejezik-e a család értékeit és elveit?

2. Gyermekeink iránti tisztelet

Ugyanúgy kell tisztelnünk gyermekeinket, ahogy elvárjuk, hogy minket tiszteljenek. Érezniük kell, hogy a mondanivalójuk fontos, és meghallgatásra talál. 

3. Következetesség és számonkérés

Ha rapszodikusan fegyelmezünk, a gyermek belső párbeszéde is rapszodikus lesz. Fontos, hogy a szülők egymással is következetesek legyenek.

4. A helyes magatartás modellezése

Lehetőleg tartsuk be azokat a szabályokat, melyeket a gyerekeinktől is megkövetelünk. A cél, hogy ne azért engedelmeskedjen, mert mi azt mondjuk neki, hanem azért, mert erkölcsileg úgy találja helyesnek.

5. Hidegvér 

Fontos, hogy megőrizzük a hidegvérünket! Ha el is veszítjük időnként a fejünket, csak ennyit mondjunk: “Sajnálom, hogy dühbe gurultam”, ne kezdjünk hosszas magyarázkodásba. 

6. A viselkedésre haragudjunk, ne a gyerekre!

Vezessük rá gyermekeinket, hogy nem tetteikkel, hanem a tetteiket előidéző teremtőerővel azonosak. Bebizonyíthatjuk, hogy ez az erő irányítható, és önazonosságuk, önértékelésük fejlődése szempontjából nem a döntés következménye, hanem a tudatos döntéshozatal a fontos. Elvégre a következmény a múlt egy darabja, tehát nem változtathatjuk meg. Csak azt változtathatjuk meg, ami még előttünk áll (a jövőt). Amikor gyerekeink döntései rossz kedvezőtlen következménnyel járnak, próbáljuk elmagyarázni, hogy ettől még nem lesznek jóvátehetetlenül rosszak, és elmesélhetjük, hogy időnként a jó emberek is döntenek helytelenül. 

7. Engedjük át gyerekeinknek a bajaikat!

A gyerekek csak akkor hajlandóak megbirkózni a saját gondjukkal, ha tudják, hogy az kizárólag csak rájuk tartozik. Elég egyszetlenegyszer a segítségükre sietnünk, és boldogan lemondanak a gondjaikról. 

8. Takarékoskodjunk a lelkifröccsökkel! 

9. Több elismerés, kevesebb tiltás

Nem szerencsés, ha gyakran mondjuk nekik a következőket: „Ne!”, „Nem lehet!”, „Nem szabad!”, „Állj!”: ezek a szavak inkább tűzoltásra, mintsem bátorításra és útmutatásra valók. Nem segítenek, hogy a gyerekek megtalálják a helyes döntéshez vezető utat. Az ilyen nevelési stílus nem felkészít, hanem reagál. Mondjuk inkább többször, hogy „Lehet”, „Kérlek, csináld meg!”, „Folytasd”. Ha előbb gondolkodunk, és utána cselekszünk, ritkábban csapunk össze, és nem a hibáikon, hanem az erősségeiken keresztül szemléljük a gyerekeinket. Ezáltal több örömet jelentenek majd, mintsem munkát. 

Ne hánytorgassuk fel a régi hibákat. Ne a hibára, hanem a megoldásra összpontosítsunk! Minden alkalommal, amikor a megoldásra koncentrálunk a probléma helyett, arra tanítjuk őket, hogy hozzánk hasonlóan ők is a megoldást keressék. 

10. Vegyünk tudomást a rosszalkodásról!

Azzal, hogy figyelmen kívül hagyjuk, amikor nyafognak, rimánkodnak, nyaggatnak, veszekednek vagy jelenetet rendeznek, csak lovat adunk alájuk. 

11. Ne külső tényezőkkel befolyásoljuk gyermekeink viselkedését!

A szülők leggyakrabban alkalmazott külső befolyásolása a vesztegetés és a fenyegetés, melyeket próbáljunk elkerülni! Inkább kérdezzük meg tőlük, hogy „Mit tennél annak a szülőnek a helyében, akinek a gyereke úgy viselkedik, mint te?” Gyermekeink jobb, ha azt tanulják meg, hogy ne azért módosítsák viselkedésüket, és ne azért döntsenek, hogy megfeleljenek mások értékeinek, mert félnek, vagy hogy elkerüljék valamilyen rejtélyes hatalom haragját, hanem azért, mert a saját értékrendjük szerint így a jó. 

12. Ne mentsük meg gyermekeinket helytelen viselkedésük következményeitől!

Mantra szülőknek: „Mutass utat, majd állj félre!”

Hét fegyelmezési módszer a belső vezérlés erősítésére:

1. Kérdezzünk! 

Lényege, hogy a szülő kérdések segítségével vezeti rá a gyermeket a helyes választásra: kérdéseink adják a keretet gyerekeink belső párbeszédéhez, akik így maguk okoskodják ki a választ, és önálló döntésekkel hozakodnak elő. 

2. Adjunk pontos információt, tárgyilagosan fogalmazzuk meg a problémát! 
A tárgyilagosságot páratlan megjegyzéssel vagy a helytelen viselkedésre vonatkozó, pontos információval érhetjük el, így felmérhetik tetteik szerteágazó hatásait. A tárgyilagosságnak további haszna, hogy higgadtak maradunk, elkerüljük a fájdalmas hatalmi játszmákat.

3. Kínáljunk korlátozott választási lehetőséget! 
A választási lehetőség felkínálása azt bizonyítja, hogy elismerjük gyermekeink döntési képességeit, és hajlandóak vagyunk átengedni nekik a hatalom egy részét, valamint megkapják hőn áhított figyelmünket is. Három kedvenc módszer: „ezt vagy azt”, „ha-akkor”, „amikor-akkor”.
4. Ne beszéljünk túl sokat! 

Minél kevesebbet beszélünk, annál kevesebb az esélye, hogy felbosszantsuk, megsértsük, agyonszabályozzuk vagy megalázzuk a gyerekeinket, akik rendszerint inkább barátságos, de határozott figyelmeztetésnek tekintik a mozdulatokat, illetve egyszavas mondatainkat. A minimalizmus a többi módszerhez hasonlóan arra bátorítja a gyerekeket, hogy gondolkozzanak el, mit csinálnak rosszul, és miként hozhatnák rendbe. Eredménye: gyermekeinkkel való kapcsolatunkban megfogyatkoznak a kívülről vezérelt hatalmi harcok.
5. Tréfáljunk! 

A humor tudtukra adja, hogy problémájuk semmivel sem fontosabb nekünk, mint nekik, valamint hatástalanítja a pattanásig feszült helyzeteket.
6. Belülről vezérelt szobafogság – elkülönítés 

Egy gyermeket csak akkor szabad kiemelni a csoportjából, ha a magatartása javítására vonatkozó ésszerű kísérletek kudarcot vallottak. Az elkülönítés ne száműzés legyen, hanem „gondolkodó sarok”, ahol a gyermek lehetőséget kap arra, hogy megteremtse a viselkedése korrigálásához szükséges belső párbeszédet. Eltávolítását nyugodtan és udvariasan hajtsuk végre (ha ez nem sikerül, és ellenáll, zárjuk a karunkba, és mondjuk neki: „nekem kell leállítani téged, amíg nem tanulod meg leállítani önmagad”. Kis idő elteltével segíthetünk neki, hogy megvizsgálja az elkülönítéséhez vezető eseményeket. Ezután megmutathatjuk, hogy hogyan kereshet alternatív megoldásokat a problémájára, és hogyan kerülheti el, hogy az újra megtörténjen.
7. Logikus következmény 

A természetes következményekhez nem szükséges szülői közreműködés, a logikus következményekhez viszont igen. Mind a természetes, mind a logikus következmény nagyon hatásos fegyelmezési eszköz, hiszen arra ösztönzi gyermekünket, hogy önvizsgálattal és belső párbeszéddel mérlegelje viselkedését, és annak eredményét. A gondokozási folyamat működéséhez elengedhetetlen, hogy a következmények mindig ésszerűek legyenek. Nagyon fontos az is, hogy legyen lehetőségük javítani, hogy bebizonyíthassák: képesek korrigálni helytelen viselkedésüket. Amikor javítási lehetőséget kapnak, és helyrehozhatják hibáikat, ezzel azt sugalljuk nekik, hogy bízunk a döntéseikben, és hisszük, hogy képesek maguk és az életük irányítására. 

A belső vezérlést segítő dicsérés és jutalmazás: 
  • Dicsérjünk az eredmények helyett a munkájukat! 
  • Dicsérjük önmaguk helyett a viselkedésüket! 
  • Ne mondjunk általános, semmitmondó dicséreteket! Dicsérjünk pontosan, tárgyilagosan. 
  • Dicsérjünk úgy, hogy meghallják! 
  • Dicsérjünk szavak nélkül 
  • Dicséretünk váltson ki önvizsgálatot és öndicséretet a gyermekben "Most biztos büszke vagy magadra!" 
  • Ne dicsérjünk állandóan, ömlengve és kétszínűen.
Következésképpen a dicséretnek minden esetben arra kell ösztönöznie a gyermeket, hogy en mások véleményére hagyatkozzanak, hanem önmagukban mérlegeljék a cselekedeteiket. 

Mindezekből következik, hogy a fegyelmezés és az ösztönzés játssza a legnagyobb szerepet abban, hogy gyermekeink belülről vagy kívülről vezérelt felnőtté válnak-e.

2014. február 7., péntek

Egyszerűbb gyermekkor


Kim John Payne könyve, az Egyszerűbb gyermekkor a családi élet egyszerűsítéséről szól (Simplicity Parenting). Arról, hogy a kevesebb néha több. És tényleg!  

Az egyszerűsítés lényege: kevesebbet tenni, és erősebben bízni. Bízni abban, hogy a gyerekek - feltéve, hogy időt és teret adunk nekik - olyan úton és ütemben fedezik fel a világukat, ahogy az számukra a legjobb és leghasznosabb.

Miért egyszerűsítsünk?

Azért, mert életünk egyszerűsítése által csökkenthetjük a "túl sok" és "túl gyors" okozta stressz egy részét, ami megakadályozza gyermekeinket a fókuszálásban, megzavarja alapvető nyugalmukat és biztonságérzetüket. Ezekre nagy szükségük van, hogy azzá válhassanak, amivé szeretnének, kiváltképp egy olyan világban, amely folyamatosan rengeteg zavaró tényezővel, információval, sebességgel, sürgős tennivalóval bombázza őket (és minket szülőket is). Mindezek elvonják a figyelmüket legfontosabb feladatukról: énjük és önmaguk kialakításáról, felépítéséről.

Az egyszerűsítés különösen fontos a mai világban, amely a négy túlzás tartóoszlopára épül: túl sok tárgy, túl nagy sebesség, túl sok választási lehetőség, túl sok információ.

KÖRNYEZET

Tegyünk rendet a gyerekszobában! Nem kell a sok kacat! A kisebb választék megadja a dolgok - és egymás - mélyebb megbecsülésének szabadságát. A gyerekek csak a kevesebb révén tanulhatják meg, hogy mi az, amit valóban szeretnének, és ami megszólítja őket. Ha minden elvárásuk teljesül, akaratuk gyenge és erőtlen marad. Ahogy csökkentjük játékszereiknek mennyiségét, úgy fokozzuk figyelmüket és az elmélyült játékra való képességüket. Csak azokat a játékokat hagyjuk meg, amelyekben hosszabb időn át örömüket lelik. Ezek általában nem bonyolult vagy motorizált játékok, és nem tudnak semmi különöset. A túl részletes, túl komplikált, túl egyértelmű játékok megfosztják a gyerekeket képzőerejük használatától. A megmaradó játékszerek között legyenek aktívabb játékokhoz (építéséhez, homokozáshoz) valók, csakúgy, mint babák, plüssök és kreatív alapanyagok (festék, zsírkréta, gyurma, agyag). 

A játék akkor az igazi, ha hagyjuk történni, nem pedig előidézzük. A gyerekek szeretnek elfoglaltak és hasznosak lenni. Örömüket lelik abban, hogy a tevékenykedés, készítés, javítás őket körülvevő nyüzsgésében nekik is megvan a helyük. A tevékenyen felnövekvő gyerekek, akik kiveszik a részüket a napi teendőkből, arccal máris a komptenecia, az aktivitás és az autonómia felé fordulnak.

A környezethez tartoznak még az illatok, a fény, a társas érintkezés, a mozgás, a zene és a természet, ezek tekintetében is érdemes odafigyelni a letisztultságra.

RITMUS

A mai családok életének legtöbbjét nem ritmus, hanem imporvizáció jellemzi. A gyerekek erősen függnek a napi ritmus struktúrájától, annak kiszámíthatóságától, rendszerességétől, ütemétől. Az ismétlődés ezt az üzenetet rejti: "Azért tesszük ezt napról napra, hétről hétre, mert számít. Fontos, amit együtt csinálunk, és összeköt minket". Az állandóság és a következetesség szigetei egy rendben lévő világ képét mutatják a gyermeknek. Ezeken megpihenhet, és átadhatja magát a játéknak és a képzeletnek. Ha egy kicsi gyereket rituálék és a ritmus érzete vesz körül, az nagy segítségére van a világban alkotott fizikai, érzelmi, intellektuális képének felépítésében. 

Gyakran a tevékenységek közötti szünetek erősítik a kapcsolatokat, amikor nem történik semmi különös. A közös semmittevés ilyen pillanatai rendkívüli fontosságúak!

IDŐREND

A túl sok szervezett elfoglaltság korlátozza a gyermeket, hogy kitöltse saját idejét, valamint hogy keresse és járja a maga útját. A gyermeknek szüksége van strukturálatlan szabadidőre, amelyben "semmitevéssel" foglalkozhat. Az a gyerek, akinek nincs alkalma megélni a  semmitevést (és az unatkozást), mindig a külső stimulációt, a tevékenységet vagy a szórakozást fogja hajszolni. 

A FELNŐTTVILÁG KISZŰRÉSE

A gyermek napi életének egyszerűsítése a szülői egyensúlyérzet helyreállításának egyik legjobb módja! Azzal, hogy egyszerűsítjük játékszereit, környezetét, időbeosztását, megteremtve a ritmus, a rendszeresség érzéseit, megadjuk neki azt a kiváltságot, hogy gyermek lehessen. Lehetőséget adunk arra, hogy az általa képviselt értékek gyökeret eresszenek, és túlnőjenek a gyorsulás, a pazarlás és a túlzások ködén, a "következő szuper dolog" birtoklásának vonzerején. Az egyszerűsítés által a gyerek a játékokon és az interakciókon keresztül érti meg a világot, nem pedig felnőtt megfontolások és információk alapján. Csökken a gyermekre nehezedő nyomás, amint a gyerekkort "kiaknázható lehetőség" helyett kibontakozó élménynek tekintjük, egy saját tempójű, természetes rendszernek. Ha tudatosan elutasítjuk a "többet, gyorsabban, hamarabb" felnőtt késztetéseit, és kihátrálunk a gyerekvilágból, azzal oltalmazzuk is azt, anélkül, hogy vezérelni próbálnánk. Kerüljük a túlzott beavatkozást (lásd helikopterszülők), és a sok szövegelést. Mielőtt megszólalnánk, tegyük fel magunknak ezt a három kérdést: Igaz ez? Jóindulatú ez? Fontos ez?  

A családi harmónia érdekében lényeges, hogy mindkét szülőnek legyen kizárólagos felelőssége a napi élet valamely területén. Amikor szerepet vállalunk a gyermek életének különféle területein, iránta való megértésünk is elmélyül. Ha mindketten konzisztensen és kizárólagosan vállalunk feladatokat, amellett, hogy alkalmunk adódik a gyermekünkkel való kapcsolatteremtésre, a háztartás ritmusa is erősödik.

Az egyszerűsítés folyamata eltávolítja a napi élet stressztényezőinek egy részét, lelohasztja a túlzott elvárásokat, és csökkenti az érzéki irritációkat. Lefújja a rádiókészültséget, megszünteti a sürgősségi eljárásokat a mindennapi életben. A szülőknek lehetőségül nyílik egy természetesebb egyensúly kialakítására, amelyben kitágul az idő,a  zavarok nem öntik el a kapcsolatokat, a rituálék pedig naponta megtett, megtartott kis ígéretek.

Az élet persze az egyszerűsítést követően is kiszámíthatatlan marad. Ahogy mondani szokták: "történnek dolgok", és ha gyerekeink vannak, a "történések" figyelemre méltó rendszerességgel és változatosággal követik egymást. A "dolgok" azonban kevésbé fenyegetőek egy stabil családi középpontból nézve. Az egyszerűsítés kijelöli azt az utat, amelyről egyes esetek letéríthetnek ugyan, de amelyre mindig érdemes visszatalálnunk. Énünk részévé válik, hogy a zavarok és feleslegek nélkül mi lehet a családunkból. Megismerjük, megbecsüljük és védelmezzük ezt az érzést, ezt a megtartó központot.

2013. szeptember 20., péntek

Hogyan fegyelmezzünk?

Bruno Bettelheim Az elég jó szülő c. könyvéből következzék egy kis útmutató a szabályok rendszeréről, gyermekünk indítékairól és azok megértéséről, végül a fegyelemről, önbecsülésről és a büntetés hatásairól.

Bármilyen értelmes útmutatást kapjunk is arra nézve, hogy mit tegyünk - ahelyett, hogy arra ösztönöznének minket, hogy magunk töprengjünk el a helyzeten -, elvész az a spontaneitás, amelynek segítségével szembe tudnunk nézni a nehézségekkel. Ha cselekedni is mások javaslatai alapján fogunk, ez nem ébreszti fel bennünk azt a bizonyosságérzést, amelyben akkor lesz részünk, ha a magunk módján ismerjük fel, hogy mi minden játszik szerepet az adott helyzetben, és az milyen cselekvést diktál. Igen komoly szellemi és érzelmi energiát fektetünk be arra irányuló erőfeszítéseinkbe, hogy megtaláljuk a megoldást egy holtpontra jutott helyzetben, és hogy megértsük, hogyan keveredtünk bele gyermekünkkel együtt, és mi a probléma lényege. Gyermekeink, akik mindig érzékenyen reagálnak a szüleikre, ennek tudatában vannak, és növeli önbizalmukat, hogy érdemesnek tartjuk őket ennyi fáradozásra. Gyakran éppen érzelmi elkötelezettségünk ezen jelei azok, amelyek az egész ügyben legmélyebben érintik őket, ezek segítségével érjük el célunkat: a kielégítő és ezért sikeres szülő-gyermek kapcsolatot.

SZABÁLYOK

Mivel minden szabály általánosításon alapul, nem veszi figyelembe az egyénit, és arra ösztönöz minket, hogy mi is hagyjuk figyelmen kívül mindazt, ami csak a mi gyermekünkre és csak a kettőnk kapcsolatára jellemző, ez idővel elidegeníthet minket egymástól.

Személytelen helyzetekben azonban a szabályoknak megvan a maga előnye: segítségükkel megtakaríthatjuk magunknak a döntést. Amint szabályokat állítunk fel, gyermekünk többé-kevésbé engedelmeskedik nekik, azonban mindketten elveszítjük azt a valódi örömet, amelyet olyankor élnénk át, amikor gyermekünk magától ajánlja fel, hogy elvégez valamilyen feladatot. A szabályok tehát eltárgyiasítják és elgépesítik a szülő-gyermek kapcsolatot, jóllehet minden kapcsolat közül ennek kellene a legszemélyesebbnek, leginkább emberinek lennie - olyannak, amely naponta új örömökkel lephet meg bennünket.

A BIZTONSÁG FORRÁSA: A SZÜLŐK MAGATARTÁSA

A gyermek számára semmi sem fontosabb, mint az, hogy a szülő hogyan él meg bizonyos eseményeket, hiszen ennek alapján értelmezni a világot. Az ő számára a biztonság és a megnyugvás egyetlen forrása a szülő. Ezért ha a szülő szorong, akkor az szorongást indukál a gyermekben is. Viszont ha ennek feloldása érdekében a szülő elmerül a tulajdon múltjában, hogy megértse saját magát és gyermekét, a gyermek megérzi, hogy a szülő ezt az ő kedvéért teszi, így közelebb kerülnek egymáshoz, miközben megpróbálnak megbirkózni a helyzettel.

INDÍTÉKOK

Nemcsak a szülő látható viselkedése van hatással a gyermekre, hanem mindaz, ami lelkének tudatos és tudattalan rétegében játszódik le. Ezek együtt jelentik azokat a támpontokat, amelyekre a gyermek saját magáról és a világról kialakított képét alapozza. Nemcsak a helyzettől, vagy a történések kontextusától függ nagyon sok, hanem a gyermek életkorától és a szülő érzéseinek természetétől és erősségétől is. A kulcsszerepet az adott szituációban a szülő viselkedése játssza, a gyermek ugyanis ennek alapján igyekszik kihámozni a történés jelentését. Az elég jó szülő tekintettel van a gyermek érzékenységére, akinek akcióit és reakcióit, helyeslését és bírálatait megfontolt tapintat hatja át. Az elég jó szülő arra törekszik, hogy a helyzetet egyszerre nézze a saját perspektívájukból és a gyermek teljesen másfajta szemszögéből (elismerve, hogy a gyermek éretlensége csak a saját szempontú felfogást teszi lehetővé). Ezt a kettős perspektívát viszont szinte lehetetlen megőrizni olyan kérdésekben, melyek erős érzelmeket keltenek bennünk, vagy amelyek rendkívül fontosak a számunkra a gyermek boldogsága és jövőbeli sikere szempontjából. Minél fontosabb és egyértelműbb egy kérdés a mi szemünkben, annál kevésbé vesszük a fáradságot, hogy kiderítsük a gyermek viselkedése mögött rejlő indítékokat. Ám a gyermek szemében az a tény, hogy a szülő jobban tud érvelni, és jobban ismeri a releváns tényeket, mindössze annyit jelent, hogy az ő véleményét lesöpörték az asztalról. A szülők többnyire nincsenek tudatában annak, hogy önnön indítékaik és viselkedésük ugyanolyan értelmetlen a gyermekük számára, mint a gyermek viselkedése az ő számukra. Ha a konfliktus legalább egyik résztvevője nem képes figyelembe venni a másik álláspontját, nem jöhet létre kielégítő megoldás. Ezért a mindkét fél számára elfogadható megoldásig csak akkor juthatunk el, ha a szülő előbb méltányolta a gyermek kívánságait és szempontjait - legyenek azok bármilyen naivak és éretlenek. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy el is fogadjuk őket. Az elég jó szülő megvizsgálja a gyermek indítékait, megpróbálja megérteni gondolatait, és méltányolni vágyait azért, hogy tisztában legyen azzal, hogy gyermeke mit, miért és hogyan szeretne elérni. E tisztánlátás segíthet a szülőnek abban, hogy be tudja bizonyítani a gyermek szempontjából, hogy módszerei esetlegesen miért alkalmatlanok saját célja eléréséhez, és mik azok, amik jobb eredményre vezetnének. Ezzel rábírhatja gyermekét arra, hogy minden tőle telhetőt megtegyen annak érdekében, amire vágyakozik. A gyermek számára rendkívül jó érzés, ha komolyan vesszük, és ha úgy látja, hogy szülei megértik. Mivel éppen az a célja, hogy jól érezze magát, ez a kielégülés elfogadható kárpótlást nyújthat neki azért, hogy változtatnia kell a viselkedésén.

Mindezek fényében az nem megoldás, ha ráparancsolunk, hogy engedelmeskedjen a kívánságainknak. Pillanatnyilag talán keresztülvihetjük akaratunkat, ám ha ezt úgy érjük el, hogy megtörjük a gyermek akaratát, akkor ez a későbbiekben károsíthatja az önbizalmát. Mivel a gyermek képtelen túllátni a pillanaton, vagy felfogni, hogy egy-egy problémának más megközelítése is lehetséges, a szülőnek kell olyan megoldást találnia, amely kellőképpen figyelembe veszi mindkettőjük nézeteit. Gyermekünk nagyon közel áll hozzánk, ezért a dolgot tovább nehezíti, hogy azt képzeljük, ismerjük az indítékait. Így nem érezzük szükségét, hogy gondosan megvizsgáljuk őket. Ha ehhez az érzelmi közelséghez empátia és objektivitás is társul, csak akkor fedezzük fel (vagy ő fedi fel) valódi indítékait. Ahhoz, hogy kialakuljon bennünk az empátia, rá kell ébrednünk, hogy milyen hihetetlenül fontosak vagyunk a gyermek számára. Sajnos ezt a felismerést megnehezíti, ha a gyermek dacol velünk, mert ezzel a viselkedéssel éppen azt tagadja, hogy fontosak vagyunk neki.

A gyermek, lévén a mi gyermekünk, hozzánk hasonlóan csak olyan indítékok alapján cselekszik, melyeket helyesnek ítél, jóllehet ezek az indítékok még egy igen éretlen világképen alapulnak. Ahhoz, hogy a különböző indítékainkat összebékíthessük, a mi részünkről meglehetősen nagy türelemre és jóindulatra van szükség.

A "MIÉRT" KÉRDÉSE

"Valahányszor így faggattak, mindig úgy éreztem, hogy sarokba szorítanak"

A szülők "miért" kérdést rendszerint bíráló szellemben teszik fel, azzal az a priori meggyőződéssel, hogy a gyermek úgysem tudja helytállóan megindokolni a tettét. Ezért ezekben a feszült és bonyolult helyzetekben először inkább gondolkoznunk el, hogy mik lehetnek a gyermek indítékai, illetve magyarázatot kell találnunk a viselkedésére, arra, hogy mi ösztönözte, és hogy milyen célt szolgált.

Sokszor megeshet, hogy a gyermek indítékait teljes szívből helyeseljük, mégis kénytelenek vagyunk megakadályozni abban, amit tesz. Ha őszintén válaszol a kérdéseinkre, és mi elítéljük őt azért, amit bevallott, azzal azt erősítjük meg benne, hogy mindenképpen rosszul jár, ha elmondja az igazat ("amikor őszintén megmondom, miért tettem valamit, csak annyit érek el vele, hogy összeszidnak miatta”). Az a gyermek, aki maga se tudja milyen indítékok alapján cselekedett, faggatásunk hatására úgy érzi, azt várjuk tőle, hogy tisztában legyen saját magával, emiatt a kérdezősködés arra ösztönözheti, hogy hazudjék nekünk. Ha megértettük indítékait, és őt felvilágosítottuk erről, akkor mindketten jobban járunk.

AMIKOR A VÁLASZ: "NEM TUDOM!"

A "nem tudom" válasz gyakran nem puszta mentegetőzés vagy köntörfalazás, hanem a gyermek tanácstalanságának őszinte kifejezése. Ha azt akarjuk, hogy gyermekünk nyíltan válaszoljon a kérdéseinkre, tudtára kell adnunk, hogy tiszteletben fogjuk tartani a válaszát.

Ezért ilyenkor is meg kell próbálnunk együttérzéssel reagálni a gyermek helyzetére. Saját felnőtt tapasztalataink alapján kínálhatunk fel neki megoldást, amit fontolóra vehet, azután bíztassuk, hogy mondjon véleményt az ötletünkről, majd ha kell, próbáljon javítani rajta.

Mivel a felnőttek nézőpontja erősen különbözik a gyermekétől, ezért sokszor nehezen tudjuk felfogni azt, hogy hogyan jut el a gyermekünk egy-egy döntésig. Ha viszont megpróbáljuk a dolgot az ő szemszögéből nézni, figyelembe vesszük indítékait, és olyan javaslatokat kínálunk neki, amelyek arról tanúskodnak, hogy vele összhangban gondolkodunk, akkor boldogan és őszintén elmondja nekünk, mi jár a fejében. Ám amikor haragszunk rá, és magyarázatot követelünk tőle, olyankor úgy érezheti, hogy kételkedünk benne, vagy elítéljük. Minden gyerek képes arra, hogy kiolvassa a helytelenítést szülei hanghordozásából, arckifejezéséből, testtartásából. És akár sokat kritizálták a múltban, akár nem, minden bírálatról úgy érzi, hogy az nem pusztán gondolatai és cselekedetei ellen irányulnak, hanem saját maga, egész személyisége ellen.

Ha empátiával reagálunk gyermekünk indítékaira, és igyekszünk az ő szemszögéből nézni a dolgokat, akkor is megeshet, hogy képtelenek vagyunk azonosulni a szempontjaival, vagy képtelenek vagyunk helyeselni a viselkedését. Ám ha biztosítjuk őt jóindulatunkról, akkor szívesebben fogadja útmutatásainkat. Talán nem örül kifogásainknak, de nem fogja úgy érezi, hogy föléje kerekedtünk. És ha megváltoztatja majd nézeteit és viselkedését, azt nem szorongásból, hanem szeretetből teszi: nem azért, mert retteg elégedetlenségünktől és büntetésünktől, hanem mert szeretné megőrizni megbecsülésünket.

FEGYELMEZÉS

A legjobb módja annak, hogy valakiből fegyelmezett személy váljék az, ha megpróbál utánozni valakit, akit csodál - nem pedig az, hogy szóbeli utasításokat követ. Minél kisebb a gyermek, annál inkább csodálja a szüleit, nem is tehet mást: kénytelen hinni tökéletességükben, hogy biztonságban érezze magát. Ahogy a gyermek növekszik, és egyre több embert ismer meg, szülei kezdenek kevésbé tökéletesnek tűnni a szemében. Azonban a fiataloknak is szükségük van olyan személyre, akit csodálhatnak, ugyanúgy, mint kisgyermek korukban. Csak a szülőkön múlik, hogy felhasználják-e gyermekük kötődés iránti szükségletét arra, hogy bizonyos területeken előmozdítsák benne az önfegyelem kifejlődését, és ami ennél is fontosabb: építsenek-e arra a tartós, belső kötelezettségre, amely arra ösztönzi, hogy törekedjék a fegyelmezettségre.

Parancsainkra a gyermekek vagy engedelmeskednek vagy nem, ám a szívük mélyén nem is ezekre, hanem inkább jellemünkről és viselkedésünkről szerzett benyomásaikra reagálnak. Minél jobban szeretnek bennünket, annál jobban utánoznak, és minél kevésbé kedvelnek és csodálnak minket, annál inkább igyekeznek úgy alakítani a személyiségüket, hogy az eltérjen a miénktől.

Amikor a gyermek életének és viselkedésének legfontosabb aspektusait mások szabályozzák, nem látja szükségét, hogy uralkodjék saját magán, hiszen ezt mások megteszik helyette. Az önfegyelem alapja ugyanis az az igény, hogy saját döntései alapján cselekedhessen, amelyhez önálló gondolkodással jutott el. Amikor arra bíztatjuk gyermekünket, hogy gondolkodjék önállóan, és cselekedjék kizárólag saját meggyőződése alapján, akkor növeljük önbecsülését. Ha viszont ráparancsolunk, hogy tegye az ellenkezőjét annak, amit szeretne, akkor önbecsülését romboljuk.

Az önfegyelem kialakulásában fontos szerepet játszik a türelem, amellyel a szülő megvárja, hogy a gyermek eldöntse mit akar tenni. A szülő ezzel fontos példát mutat, és bízik abban, hogy a gyermek - ha elég időt kap rá - magától is eljut a helyes döntéshez. Ez a meggyőződés tovább növeli a gyermek önbecsülését. Az önfegyelemre nem lehet sietve szert tenni, ehhez igen sok időre és türelemre van szükség. Az a szülő, aki siet, rákényszeríti a gyerekre a fegyelmet, holott arra van szüksége, hogy bízzunk benne: a gyermek idővel magától is rászánja magát a helyes viselkedésre. A valódi önfegyelem saját önbecsülésünkből táplálkozik!

A türelem nem látványos erény, és nem is tesz akkora befolyást a gyermekre, mint az, ha a szülő elveszíti az önuralmát. A szülőknek ezért a helyzetek végtelennek tűnő sorában kell tanúbizonyságot tenniük önuralmukról és türelmükről, annak érdekében, hogy gyermekük is megtanulja az ilyenfajta viselkedés helyességét. Mivel nem tudhatjuk, hogy gyermekünk melyik tulajdonságunkkal fog azonosulni, cselekedeteinkben mindig a követekezetességre kell törekednünk. Gyermekünk majd felnőttkorában eldönti, hogy melyik értékeinkkel kíván azonosulni és melyekkel nem, ám fontos tudni, hogy ezek az érett elhatározások mind a kora gyermekkori azonosulásra épülnek rá!

MIÉRT HATÁSTALAN A BÜNTETÉS?

“Büntetéssel csak elhallgattatni lehet, meggyőzni nem" (Samuel Johnson)

Gyermekünk büntetése semmilyen körülmények közt nem kívánatos, még akkor sem, ha a büntetés által könnyebben szabadulhatunk meg a haragtól és a bűntudattól. A büntetés, különösen ha kínos és megalázó, igen traumatikus élmény, mivel önmagában is fájdalmas, valamint megrendíti a gyermek bizalmát szülei jóakaratában, ami biztonságérzetének legszilárdabb alapja. Minden büntetés - akármilyen jogos is - hátráltatja azon célunkat, hogy gyermekünk szeressen bennünket, és elfogadja értékeinket.

A büntetéstől való félelem visszatarthatja a gyermeket a helytelen cselekedetektől, arra azonban aligha ösztönzi, hogy helyesen viselkedjen. Ugyanígy: visszatarthatja a rendbontástól, de önfegyelemre soha nem fogja megtanítani. A gyermekek a büntetésből csak azt tanulják meg, hogy mindig az erősebbnek van igaza.

Az egyetlen valóban hatékony fegyelem az önfegyelem, amire az ösztönöz bennünket, hogy szeretnénk elismerésre méltóan viselkedni, és kiérdemelni saját értékeink szerinti tulajdon megbecsülésünket, azaz elégedettek lehessünk önmagunkkal, jó legyen a lelkiismeretünk. Ez a fegyelem azokból az értékekből táplálkozik, amelyeket azért tettünk magunkévá, mert szerettünk, csodáltunk, és utánozni akartuk azokat az embereket, akik ezek szerint élnek. Ezért nemigen lehet lelkiismeretnek nevezni azt, ami azt sugallja, hogy ne tegyünk rosszat, mert megbüntetnek érte. Lelkiismeretünk akkor végzi jól a feladatát, ha azért ösztönöz bennünket a jóra, mert tudjuk, hogy különben el kellene szenvednünk mindazt a fájdalmat és depressziót, ami az önmagunkkal való elégedetlenséggel jár.

Kizárólag az önbecsülés képes visszatartani minket attól, hogy mindig azt tegyük, amihez éppen kedvünk van. Ezért ha a szülő fegyelemre akarja nevelni a gyermekét, arra kell törekednie, hogy növelje a gyermek önbecsülését.

Bármit tesz is a gyermek, akár jót, akár rosszat, a szülők pozitív vagy negatív reakciója erős hatással van személyiségének alakulására. Ha komoly vétséget követ el, erre az ügy súlyosságának megfelelően kell reagálni, hogy a gyermek okulhasson a történtekből. Amikor helytelenítjük a gyermek cselekedetét, és azt mondjuk neki, hogy bizonyosak vagyunk benne, hogy nem akart semmi rosszat, ez a pozitív megközelítés megkönnyíti neki, hogy ne utasítsa el azt, amit tőlünk hall. A gyermekek csak akkor éreznek elegendő ösztönzést jóindulatunk elnyerésére és megtartására, róluk alkotott kedvező képünk megőrzésére, ha bizonyosak benne, hogy ők maguk fontosabbak nekünk, mint vétségük.

Ha egy gyermekkel közöljük - ráadásul haragos és helytelenítő hangsúllyal -, hogy rosszat cselekedett, ezzel csökkentjük önbecsülését és irántunk érzett szeretetét, így azt a vágyát is, hogy a cselekedeteivel elnyerje helyeslésünket. Ha viszont biztosítjuk róla, hogy meg vagyunk róla győződve, ha tudta volna, hogy helytelen dolgot cselekszik, akkor sose követi el azt, ezzel növeljük az önbizalmát, és irántunk érzett szeretetét. A jelenben a szeretet iránti vágy ösztönzi a helyes viselkedésre, így később, felnőttkorában az önbecsülése motiválja majd, hogy erkölcsös életet éljen.

Az elég jó szülő rádöbben, hogy bosszúságának forrása sokkal inkább saját magában van, mint a gyermek cselekedetében. Ha átadja magát a haragnak, azzal senkinek sem fog használni. Amikor haragszunk, olyankor nem érvelünk ésszerűen. Ilyenkor képtelenek vagyunk méltányosan megítélni a helyzetet, és ennek alapján cselekedni. Éppígy a gyermek sem képes befogadni, amit mondunk, hiszen inkább az érzelmeinkre, mintsem az érveinkre reagál. Ha megpróbáljuk indulatainkat fékezni, ha megfontoltan beszélünk a gyermekkel, akkor is megérzi elfojtott érzéseinket, és inkább azokra figyel, mint a szavainkra. Ha úgy teszünk, mintha higgadtak lennénk, miközben forr bennünk a düh, a gyermek ráébred, hogy nem vagyunk őszinték önmagunkkal.

Az egyetlen helyes és hatásos módszer, amellyel rávehetjük, hogy kéréseinknek eleget tegyen az, ha értésére adjuk, hogy esetleg - átmenetileg - csökkenthet az iránta érzett szeretetünk. Tehát ha nem viselkedik jobban, nem tudjuk annyira becsülni, mint azt ő és és mi is szeretnénk. Azokban a pillanatokban, amikor komoly csalódást okozott nekünk, iránta érzett szeretetünk alighanem mélyponton van, és ha azt akarjuk, hogy jobban viselkedjen, akkor ezt tudtára kell adjuk. Az a gyermek, aki felfogja ezt az üzenetet, a saját indítékai alapján fog felhagyni a helytelen viselkedéssel azért, hogy biztosítsa magának a szülő tartós és zavartalan szeretetét. Miután kifejeztük tette iránti nemtetszésünket, és még dühösek vagyunk, az a leghelyesebb, ha ilyenkor rövid időre eltávolodunk a gyermektől. “Annyira csalódott vagyok, hogy ebben a pillanatban nem szeretnék veled lenni”. Ám soha ne azért küldjük el a gyereket a közelünkből, hogy ezzel megbüntessük, hanem azért, hogy mind nekünk, mind neki módja legyen kissé eltávolodni mindattól, ami történt, lehiggadni, és újra átgondolni a dolgokat. Nagyon óvatosan bánjunk ezzel a módszerrel, mert a magára maradástól való félelem teszi a legmélyebb hatást a gyermekre. Ilyenkor számára a szülő szeretet forog kockán, annak elvesztése pedig súlyos fenyegetés a számára. A gyermekben, akit ideiglenesen kitiltanak szülei társaságából, tudattalanul újraéled a csecsemő réges-régi félelme, aki a szülei nélkül életképtelen. Ennek az újjáéledő szorongásnak a hatására nagy erővel éli át, hogy milyen nagy szüksége van a szüleire, és mindent megtesz annak érdekében, hogy azok visszafogadják őt szeretetükbe. Az a megkönnyebbülés, boldogság, amelyet a szülő és a gyermek olyankor élnek át, amikor rövid elválás után visszatalálnak egymáshoz, csak használ a kapcsolatunknak. Az elég jó szülőnek rossz érzés, ha kénytelen rövid időre eltávolítani a gyermekét a közeléből, még akkor is, ha mindez annak érdekében történik, hogy mindketten megbirkózhassanak a negatív érzéseikkel, hogy a pozitívak keredhessenek felül.

Az elég jó szülő lemond a büntetés alkalmazásáról, és mindent megtesz, hogy az időnkénti szidást kellő mennyiségű dicsérettel ellensúlyozza, valahányszor csak a gyermek megérdemli azt - a valóban jogos dicséret ugyanis mindkettőjüket boldoggá teszi. Tehát a dicséret és az átmeneti szeretetmegvonás a két legmegbízhatóbb módszer a gyermek formálódó személyiségének alakítására.

2013. április 1., hétfő

Ünnepeink megéléséről

Aki nem tud ünnepelni, annak az életéből hiányzik valami, ami az embert emberré teszi. Minden ünnepet úgy kell megélnünk, hogy az valódi ünneplés legyen, azaz mélyítse el annak jelentőségét, mondanivalóját. Csak így hagy maradandó nyomot gyermekünk életében. Most néhány szóban egy kis útmutató következik, melyek segítenek ünnepeink valóságos és hiteles megélésében:

Advent

Minden gyertyagyújtást ünnepeljünk meg családi körben (éneklés, imádság). A hangsúly az együttléten van: a szeretet ünnepére szeretetben készüljünk! A fokozódó fény viszi egyre közelebb a családot a karácsonyfához (mint Krisztus jelképéhez: kivágatott), és a világ Világosságához, Jézushoz. 

Mikulás

Legyen ez az ünnep gyermekeink felhőtlen, örömös, félelem nélküli napja! Pár mondatban mondjuk el ki volt Miklós püspök és/vagy énekeljük a róla szóló dalocskát:

"Miklós Püspök egykor régen
Segített a szegény népen,
Őt dicsérte koldus árva,
Emlékezzünk jóságára.

Ajándékos kedves Szentünk,
Példaképpen jár előttünk,
Emlékére adnak nékem,
Sok jót, amit kíván szívem."

Az ijesztgetést (virgács, krampuszok) kerüljük, és ne vigyük túlzásba az ajándékozást. Hiszen a Miklós-hozta almának, diónak vagy mandarinnak úgyis egészen más íze van, mint akármelyik másik almának, diónak és mandarinnak.

Karácsony

Kerüljük a "jézuskázást", hiszen a gyerekeket sokkal jobban érdekli az erős, hatalmas, csodatevő Jézus, aki nagyobb náluk. Ugyanígy kerüljük az ünnepléshez kötött hazugságokat, mert ezekkel óhatatlanul is csalódásnak, és akár súlyos lelki megrázkódtatásnak tesszük ki gyermekeinknek (pl. ha mi vagyunk a Jézuska, akkor úgy is gondolhatják, hogy nincs is Jézus). Ha kezdettől fogva az igazat mondjuk, akkor nem kell később csalódniuk, és nem kell őket később felvilágosítani sem, így elmarad a nagy csalódás. Ugyanakkor - ha tisztában is vannak az igazsággal - meglepetésre és a karácsony misztériumára szükségük van. A kedves, titokzatos készülődés megmozgatja, betölti a gyermekek képzeletvilágát, és már előre jóleső izgalmat, örömöt éreznek (milyen lesz a karácsonyfa, mi vár rájuk alatta, és amit ők csomagoltak, vajon az is ott lesz-e, fognak-e neki örülni a többiek stb.) 

Szenteste énekeljünk együtt szép karácsonyi énekeket, és ne maradjon el a karácsonyi történések felolvasása sem!

Az ajándékozás lehetőleg ne váljék egymásra licitálássá, túlköltekezéssé, ill. teljesítményjutalmazássá. Először mindig a gyermekek ajándékát találjuk meg a fa alatt, azaz elsőként ők adják át a maguk-készítette, vagy saját kis pénzükért vásárolt ajándékaikat. Számukra külön öröm és külön ajándék ez a sorrend! 

Tehát: a gyerekek akkor is örülnek a karácsonynak, ha a szülők állítják fel a karácsonyfát az Úr Jézus születésnapjára. Hiszen ők is kapnak ajándékot minden születésnapjukon. Így válik számukra emlékeztető jellegűvé a karácsonyi ajándék. Isten legnagyobb ajándékára emlékezteti őket: a világnak és nekünk adott Jézus Krisztusra.

Húsvét

A húsvét középpontja nem a tojást hozó nyuszika. Reggelinél mondjuk el a feltámadás történetét minél egyszerűbben, gyermekszerűen. Ne úgy beszéljünk a feltámadásról, mintha az visszalépés volna a földi, testi életbe, hanem érzékeltessük a gyerekekkel, hogy itt egy titokzatos előrelépés történt, és hangsúlyozzuk a tanítványok örömét. Találkozhattak a feltámadt Jézussal, azért olyan boldogok. Ha végigolvassuk Jézus megjelenéseit, arra jutunk, hogy tulajdonképpen mindig a szeretetéről ismerték fel Őt. Ahogyan megszólította őket. Ahogyan tovább és mégis szerette őket. Hadd legyen a húsvét gyermekeink számára a halálnál is erősebb szeretet örömünnepe!

Ha a feltámadásról beszélünk, előfordulhat, hogy gyermekeink a halál felől kérdezősködnek. Hiszen a kisgyermekeket sokkal jobban izgatja a halál gondolata, mint hinnénk. Ezért a húsvéti együttlét jó alkalom arra, hogy ha kérdeznek róla, akkor beszéljünk arról, hogy földi (kis) életünk után egy másféle élet vár ránk. A halál nem pont, hanem kettőspont: az életünknek folytatása lesz. A legtöbb gyerek felszabadultan hallgatja ezt a magyarázatot, mert eddig sehogyan sem tudta megérteni, hogy miért dobáltak földet a nagypapára, hiszen az biztosan belemegy a szemébe, és fázhat is szegény a föld alatt. Miért ne tudhatná meg húsvét reggelén, hogy a nagypapa él, együtt van a feltámadott Jézussal, aki megígérte, hogy ott leszünk egyszer mi is ahol Ő van. És Ő mindig betartja az ígéretét. 

A tojásról is szót ejthetünk, mint a megújuló élet jelképéről (nagyobb gyerekek ezt már megértik). Aztán jöhet a boldog tojáskeresés a kertben a bokrok alatt, vagy a szoba sarkaiban. 

Mennybemenetel és pünkösd

Talán erről a legnehezebb beszélni a gyermekek nyelvén. Vigyázzunk, és ne tegyük meg Jézust "űrutazónak". Inkább arra helyezzük a hangsúlyt, hogy eltűnt a tanítványok szeme elől, és Istenhez ment vissza. Nem láthatták többé, de az első pünkösdtől kezdve szüntelenül érezték láthatatlan jelenlétét. Pünkösdtől kezdve nem velük járt, hanem bennük, mert Lelkével a szívükbe költözött. Ettől lettek a tanítványok olyan bátrak és erősek. Majd tegyünk egy zseblámpát és egy elemet egymás mellé. Kapcsoljuk be a zseblámpát, Nem ég. Tegyük be az elemet: ég, világít, utat mutat a sötétségben.. 

2013. február 20., szerda

Testvérek féltékenység nélkül

A testvérek közötti viszony képlékeny, örökké változik, alakul. Életük különböző szakaszaiban eltávolodnak vagy közelebb kerülnek egymáshoz. Ezért szülőként képtelenség azt várnunk, hogy változatlan, szoros, szerető kapcsolat legyen gyermekeink között. Viszont a testvérek közötti harmóniát nehezítő akadályokat megfelelő módszerekkel és jóakarattal eltávolíthatjuk. Így gyermekeink számára tiszta lesz az út, ha úgy érzik, hogy itt az ideje kinyújtani a kezüket egymás felé. Nagy kihívás ez, de nem lehetetlen: meg kell küzdenünk a saját érzéseinkkel, támogatnunk kell gyermekeinket, hogy ők is meg tudjanak küzdeni a maguk érzelmeivel, és a testvérviszály által generált nyers, dühödt, zavaros érzelmeket meg kell próbálnunk pozitívan felhasználni annak érdekében, hogy érzékenyebb, figyelmesebb, szeretetteljesebb emberekké válhassanak, és hogy különbségeik ellenére is megtanuljanak együtt élni. Az emberi kapcsolatokhoz szükséges készségeinket a családunkban sajátítjuk el. Azzal, ahogy gyermekeinkhez viszonyulunk, és ahogy megtanítjuk nekik hogyan viselkedjenek egymással, örök életre szóló ajándékot adhatunk nekik.

A testvérféltékenység pozitív hozadékai: kompromisszumkészségre, önvédelemre, érdekérvényesítésre tanítja a gyerekeket, így a testvérek edzettebbé és ellenállóbbá válnak a dominanciáért folytatott mindennapi harcban.

Miből táplálkozik a testvérféltékenység?

A testvérféltékenységet a gyerekeknek az a vágya okozza, mely a szülő szeretetének kizárólagos birtoklására irányul, hiszen az Apa és az Anya a túléléshez és kibontakozáshoz szükséges erők forrása. Minden tőlük ered: az étel, a biztonságos fészek, a melegség, a gyengédség, az önazonosság érzése, az önértékelés és a fontosság érzése.
Ha a családba új testvér érkezik, az már önmagában is azt jelenti a gyerek számára, hogy neki valamiből kevesebb lesz. Ezért minden energiájukat latba vetik azért, hogy többet és többet kapjanak, de sokszor ez sem elég, mert mindent akarnak. Csak úgy érzik magukat biztonságban, ha teljesen az övék Apa és Anya, ha az övék minden játék, az összes étel és a teljes tér.
Ezért meg kell találnunk a módját annak, hogy minden gyerekünk úgy érezze: szeretik, biztonságban van és különleges.

AZ ÉRZÉSEK ELFOGADÁSA

Ha mindenáron jó érzéseket várunk el a testvérektől egymás iránt, az rossz érzésekhez vezet. Ha megengedjük nekik, hogy rosszat is érezzenek egymás iránt, az jó érzésekhez vezet.

A testvéreknek tehát szükségük van arra, hogy egymás iránti negatív érzéseiket a szülők elfogadják: 
  • Szavakkal, melyek kifejezik az érzést: „Nem szereted, hogy túl sok időt töltök vele” 
  • Vágyteljesítéssel: „Nem akarod, hogy velünk legyen” 
  • Szimbolikus vagy kreatív tevékenységgel: „Mutasd meg inkább egy babán/Rajzold le mit érzel”. Közben a szülő újra szavakba öntheti, amit a gyerek érezhet: „Néha rettentően felbosszant az öcséd. Örülök, hogy ezt megmutattad a babán/rajzon. Ha máskor is így érzel, mondd el nekem”
Ha viszont bántják egymást, akkor meg kell állítani őket: „Elég! A többi ember nem azért van, hogy rajtuk vezesd le a dühödet”
Szülőként az a feladatunk, hogy megmutassuk nekik hogyan lehet elfogadható módon megszabadulni a dühüktől anélkül, hogy kárt tennének egymásban: „Nem verekszünk! Helyette mond el testvérednek milyen mérges vagy, és hogy mivel bosszantott fel”

AZ ÖSSZEHASONLÍTGATÁS VESZÉLYEI

„Sose hasonlítsd magad másokhoz. Ez csak hiúvá és keserűvé tesz”

Legtöbbször akárhányszor összehasonlítunk, az csak olaj a tűzre. Mégis megtesszük megszokásból vagy akaratunk ellenére: ha mérgesek vagyunk (Bezzeg a ...) vagy ha örülünk (Nahát ez remek, a testvérednek sokkal nehezebben ment).

Megoldás: a LEÍRÁS
  • Írjuk le szavakkal, amit látunk: „Egy almát látok a földön”
  • és amit érzünk: „Nem örülök ennek”
  • Fejtsük ki mit kellene csinálni: „Ennek az almának a kosárban a helye”
  • Írjuk le szavakkal a nekünk tetsző viselkedést: „Látom eltetted az almát a helyére”
  • és amit érzünk: „Hálás vagyok érte. Szeretem, ha rend van a konyhában”

A legfontosabb: kizárólag az adott gyermek viselkedésével foglalkozzunk. Annak, hogy a testvére mit csinál vagy mit nem csinál, semmi köze az ő teljesítményéhez. Fontos, hogy érezzék: Apa és Anya önálló személyiségként kezelik őket.

AZ EGYENLŐ KEVESEBB

Ha ugyanannyira szeretik az embert, mint a másikat, az tulajdonképpen azt jelenti, hogy kevésbé szeretik. Ha viszont önmagunkért szeretnek, annál nagyobb szeretetre senki sem vágyik.
Ezért nem egyformán, hanem egyedileg kell kezelnünk gyermekeinket. Ha értékeljük azt, ami csak a gyerekeinkre jellemző,és eziránt elfogultak is vagyunk, azzal elérhetjük, hogy mindegyikük a legfontosabbnak érezze magát. Pl. ahelyett, hogy mindenből ugyanannyit adnánk, inkább a gyerekek egyedi szükségleteit figyelembe véve adjunk. Ahelyett, hogy ugyanannyi időt töltenénk velük, inkább a gyerekek igényeinek megfelelően töltsön velük időt. És ahelyett, hogy egyforma szeretet mutatnánk, inkább mutassuk ki, hogy szeretetünk egyedi („Az egész világon nincs senki, aki olyan, mint te. Senki sem veheti el a te helyedet”)

A TESTVÉREK ÉS A SZEREPEK

Ha ő „ez”, akkor én „az” leszek

Ha szerepekbe kényszerítjük a gyerekeinket, azzal olyan rossz légkört teremtünk, amely könnyen vezethet agresszióhoz. Továbbá látnunk kell, hogy egy adott szerep milyen hatással tud lenni rájuk és testvéreikre, illetve a köztük lévő kapcsolatra. Az egyik gyerek szerepe ugyanis mindig meghatározza a másikét. Arról már nem is beszélve, hogy maguk a gyerekek is képesek szerepekbe kényszeríteni egymást. A gyermek szerepét tehát egyaránt befolyásolja a szülő, a többi testvér és saját maga.

Természetes, hogy gyermekeink nem születnek azonos képességekkel. És az is fontos, hogy szülőként felismerjük és támogassuk tehetségüket, de semmiképpen se a több gyermek kárán! Ha egyik gyerekünk valamely területen különösen tehetségesnek bizonyul, figyeljünk oda, hogy a többieket ne zárjuk ki erről a területről, és azt se hagyjuk, hogy a többi gyerek önmagát zárja ki. Világossá kell tennünk, hogy a tudományok, a tánc, a színjátszás, a költészet vagy a sport mindenki számára elérhető, és nem egy kivételes tehetségű gyerek privilégiuma.

„Aszerint kezeljük gyermekeinket, hogy mit szeretnének, és ne aszerint, amilyenek.” H. Ginott

VESZEKEDÉS

A szülőknek lehetővé kell tenni, hogy gyermekeik a maguk módján oldják meg nézeteltéréseiket. Közbeavatkozni csak akkor kell, ha az egyik gyerek fizikailag vagy akár szavakkal bántalmazza a másikat, vagy ha olyan visszatérő problémával állunk szemben, melyet a gyerekek nem tudnak megoldani.
Fontos tudnunk: nem azért lépünk közbe, hogy megoldjuk helyettük a problémákat vagy ítélkezzünk, hanem azért, hogy az eldugult kommunikációs csatornákat átjárhatóvá tegyük, és így a gyerekek újra a probléma megoldására koncentrálhassanak. Ez a legjobb módja annak, hogy felkészítsük őket az életre, és egyedül ez a hozzáállás képes oldani a feszültséget, és lehetővé tenni a harmonikus együttélést: amely az igényeket és az érzéseket tartja szem előtt, így elsősorban olyan megoldásokra törekszik, amelyek mindenki számára elfogadható. A megoldás részletkérdései kevésbé fontosak, mint a családtagok érzelmi egészsége.

Konfliktushelyzetek szintjei:

Normál civódás
  1. Ne foglalkozzunk vele
  2. Emlékeztessük magunkat arra, hogy gyerekeink éppen fontos tapasztalatokra tesznek szert a problémamegoldás terén.
Komolyabb helyzet
  1. Vegyük tudomásul a haragjukat. Próbáljuk szavakba önteni, ez segít megnyugtatni őket. („Úgy hallom mérgesek vagytok egymásra”)
  2. Hallgassuk végig mindenkit, majd jelenítsük meg a nézőpontjukat.
  3. Kellő tisztelettel írjuk le a problémát, és mutassuk ki, hogy nem könnyű egy ilyen helyzetet megoldani.
  4.  Fejezzük ki, hogy megbízunk a képességeikben, és hisszük, hogy képesek lesznek mindannyiunk számára megfelelő és elfogadható megoldást találni
  5. Menjünk ki a szobából.
Veszély
  1. Érdeklődjünk. (Játékból verekedtek, vagy komolyan?”)
  2. Emlékeztessük őket a szabályokra („A játékos verekedés mindig közös megegyezésen alapul. Ha valamelyik fél nem élvezi, abba kell hagyni”)
  3. Tartsuk tiszteletben a saját érzéseiket („Lehet, hogy ez nektek játék, de én durvának találom. Mi lenne, ha keresnétek valamilyen más elfoglaltságot?”) 
Vészhelyzet
  1. Írjuk le, ami látunk („Két dühös gyereket látok, akik arra készülnek, hogy bántsák egymást”)
  2. Válasszuk szét a gyerekeket. („Nem biztonságos együtt lennetek. Jobb, ha most megnyugszotok”)
Vannak azonban olyan nézeteltérések, amelyek nem oldódnak meg maguktól, így komoly stressz- és aggodalomforrássá válhatnak.

Ilyenkor hatékony segítség lehet:
  1. Hívjunk össze egy megbeszélést a szembenálló felek részvételével, és tudassuk velük a megbeszélés célját.
  2. Fektessük le a szabályokat.
  3. Írjuk le a gyermekek érzéseit, problémáit. A félreértések elkerülése végett olvassuk fel őket hangosan is.
  4. Adjunk időt a válaszra.
  5. Vonjunk be mindenkit a megoldáskeresésbe. Írjunk le minden ötletet értékelés nélkül. Minél több van, annál jobb. Először mindig a gyerekek mondják el javaslataikat!
  6. Válasszuk ki azokat az ötleteket, amelyeket mindenki el tud fogadni.
  7. Térjünk vissza a témára egy későbbi alkalommal.
További módszerek a testvérek közötti jó kapcsolat kialakítására:

  • Biztosítsunk minden gyermek számára kettesben töltött időt többször is egy héten.
  • Amikor az egyik gyermekünkkel kettesben töltjük az időt, ne beszéljünk a másikról.
  • Ha van „kedvenc” gyerekünk, ne vonjuk meg tőle a szeretetet és a figyelmet abban a  reményben, hogy így kárpótolhatjuk a kevésbé favorizált gyerekünket. A gyerekeknek csupán arra van szükségük, hogy a szülők teljes mértékben és a valóságnak megfelelően megbecsüljék őket azért, akik.
  • Ne skatulyázzuk be gyermekeinket a családban betöltött szerepük (legkisebb, középső, legnagyobb) szerint. Engedjük meg nekik, hogy a többiek előjogait és kötelességeit is megtapasztalhassák. A testvérek közötti rossz viszony oka gyakori oka, hogy a szülők elvárják tőlük, hogy mindig szerepüknek megfelelően viselkedjenek.
  • Ne akarjunk mindenáron közös programot szervezni. Ehelyett hasznos lehet különféle szülő-gyermek kombinációban kirándulni.
  • Fontos, hogy minden gyermek tudja, hogy mit szeretnek és mit tartanak nagyra benne a testvérei.
  • Üljünk le megbeszélni a problémákat, így nem gyülemlik fel annyi feszültség a családban.