Ünnepeink megéléséről

Aki nem tud ünnepelni, annak az életéből hiányzik valami, ami az embert emberré teszi. Minden ünnepet úgy kell megélnünk, hogy az valódi ünneplés legyen, azaz mélyítse el annak jelentőségét, mondanivalóját. Csak így hagy maradandó nyomot gyermekünk életében. Most néhány szóban egy kis útmutató következik, melyek segítenek ünnepeink valóságos és hiteles megélésében:

Advent

Minden gyertyagyújtást ünnepeljünk meg családi körben (éneklés, imádság). A hangsúly az együttléten van: a szeretet ünnepére szeretetben készüljünk! A fokozódó fény viszi egyre közelebb a családot a karácsonyfához (mint Krisztus jelképéhez: kivágatott), és a világ Világosságához, Jézushoz. 

Mikulás

Legyen ez az ünnep gyermekeink felhőtlen, örömös, félelem nélküli napja! Pár mondatban mondjuk el ki volt Miklós püspök és/vagy énekeljük a róla szóló dalocskát:

"Miklós Püspök egykor régen

Segített a szegény népen,

Őt dicsérte koldus árva,

Emlékezzünk jóságára.

Ajándékos kedves Szentünk,

Példaképpen jár előttünk,

Emlékére adnak nékem,

Sok jót, amit kíván szívem."

Az ijesztgetést (virgács, krampuszok) kerüljük, és ne vigyük túlzásba az ajándékozást. Hiszen a Miklós-hozta almának, diónak vagy mandarinnak úgyis egészen más íze van, mint akármelyik másik almának, diónak és mandarinnak.

Karácsony

Kerüljük a "jézuskázást", hiszen a gyerekeket sokkal jobban érdekli az erős, hatalmas, csodatevő Jézus, aki nagyobb náluk. Ugyanígy kerüljük az ünnepléshez kötött hazugságokat, mert ezekkel óhatatlanul is csalódásnak, és akár súlyos lelki megrázkódtatásnak tesszük ki gyermekeinknek (pl. ha mi vagyunk a Jézuska, akkor úgy is gondolhatják, hogy nincs is Jézus). Ha kezdettől fogva az igazat mondjuk, akkor nem kell később csalódniuk, és nem kell őket később felvilágosítani sem, így elmarad a nagy csalódás. Ugyanakkor - ha tisztában is vannak az igazsággal - meglepetésre és a karácsony misztériumára szükségük van. A kedves, titokzatos készülődés megmozgatja, betölti a gyermekek képzeletvilágát, és már előre jóleső izgalmat, örömöt éreznek (milyen lesz a karácsonyfa, mi vár rájuk alatta, és amit ők csomagoltak, vajon az is ott lesz-e, fognak-e neki örülni a többiek stb.) 

Szenteste énekeljünk együtt szép karácsonyi énekeket, és ne maradjon el a karácsonyi történések felolvasása sem!

Az ajándékozás lehetőleg ne váljék egymásra licitálássá, túlköltekezéssé, ill. teljesítményjutalmazássá. Először mindig a gyermekek ajándékát találjuk meg a fa alatt, azaz elsőként ők adják át a maguk-készítette, vagy saját kis pénzükért vásárolt ajándékaikat. Számukra külön öröm és külön ajándék ez a sorrend! 

Tehát: a gyerekek akkor is örülnek a karácsonynak, ha a szülők állítják fel a karácsonyfát az Úr Jézus születésnapjára. Hiszen ők is kapnak ajándékot minden születésnapjukon. Így válik számukra emlékeztető jellegűvé a karácsonyi ajándék. Isten legnagyobb ajándékára emlékezteti őket: a világnak és nekünk adott Jézus Krisztusra.

Húsvét

A húsvét középpontja nem a tojást hozó nyuszika. Reggelinél mondjuk el a feltámadás történetét minél egyszerűbben, gyermekszerűen. Ne úgy beszéljünk a feltámadásról, mintha az visszalépés volna a földi, testi életbe, hanem érzékeltessük a gyerekekkel, hogy itt egy titokzatos előrelépés történt, és hangsúlyozzuk a tanítványok örömét. Találkozhattak a feltámadt Jézussal, azért olyan boldogok. Ha végigolvassuk Jézus megjelenéseit, arra jutunk, hogy tulajdonképpen mindig a szeretetéről ismerték fel Őt. Ahogyan megszólította őket. Ahogyan tovább és mégis szerette őket. Hadd legyen a húsvét gyermekeink számára a halálnál is erősebb szeretet örömünnepe!

Ha a feltámadásról beszélünk, előfordulhat, hogy gyermekeink a halál felől kérdezősködnek. Hiszen a kisgyermekeket sokkal jobban izgatja a halál gondolata, mint hinnénk. Ezért a húsvéti együttlét jó alkalom arra, hogy ha kérdeznek róla, akkor beszéljünk arról, hogy földi (kis) életünk után egy másféle élet vár ránk. A halál nem pont, hanem kettőspont: az életünknek folytatása lesz. A legtöbb gyerek felszabadultan hallgatja ezt a magyarázatot, mert eddig sehogyan sem tudta megérteni, hogy miért dobáltak földet a nagypapára, hiszen az biztosan belemegy a szemébe, és fázhat is szegény a föld alatt. Miért ne tudhatná meg húsvét reggelén, hogy a nagypapa él, együtt van a feltámadott Jézussal, aki megígérte, hogy ott leszünk egyszer mi is ahol Ő van. És Ő mindig betartja az ígéretét. 

A tojásról is szót ejthetünk, mint a megújuló élet jelképéről (nagyobb gyerekek ezt már megértik). Aztán jöhet a boldog tojáskeresés a kertben a bokrok alatt, vagy a szoba sarkaiban. 

Mennybemenetel és pünkösd

Talán erről a legnehezebb beszélni a gyermekek nyelvén. Vigyázzunk, és ne tegyük meg Jézust "űrutazónak". Inkább arra helyezzük a hangsúlyt, hogy eltűnt a tanítványok szeme elől, és Istenhez ment vissza. Nem láthatták többé, de az első pünkösdtől kezdve szüntelenül érezték láthatatlan jelenlétét. Pünkösdtől kezdve nem velük járt, hanem bennük, mert Lelkével a szívükbe költözött. Ettől lettek a tanítványok olyan bátrak és erősek. Majd tegyünk egy zseblámpát és egy elemet egymás mellé. Kapcsoljuk be a zseblámpát, Nem ég. Tegyük be az elemet: ég, világít, utat mutat a sötétségben.. 

Forrás: Gyökössy Endre: Együtt a szeretetben

Istenképünk alakulása

Dennis és Matt Linn, valamint Sheila Fabricant brilliáns áttekintése az Életünk nyolc szakaszának gyógyítása c. könyvükből, Erik Erikson pszichoszociális fejlődésmodellje nyomán:


Csecsemőkor (0-2 év) 

BIZALOM vs. BIZALMATLANSÁG

Szüleink nevelésének mintájára alakul ki az istenképünk. Így azok a szülők, akik a szerető Isten ölelésében tudják magukat, olyan biztonsággal tudják átölelni gyermekeiket, mint senki más. Kisbabáik pedig az ő gondoskodásuk által megtanulnak bízni a világban és önmagukban, így képesek lesznek olyan kapcsolatot kiépíteni Istennel, melynek magja a bizalom és a remény.

Az Isten jó, és mint Isten teremtményei, mi is jók vagyunk.

„ Isten részéről soha meg nem szűnő szeretet tárgya vagyunk. Tudjuk, hogy mindig nyitott szemmel vigyáz ránk, akkor is, amikor azt hisszük, hogy éjszaka van. Ő Atya, sőt több is: Anya. Azt akarja, hogy semmi sérelem ne érjen bennünket, csak jót akar mindenkinek”

(I. János Pál)

Ebből a korszakból ered a szemlélődő ima: csak létezünk, semmit sem kell tennünk. Nyugalomban vagyunk, és csak befogadunk attól az Istentől, aki jó dolgokkal akar feltölteni minket. A szemlélődő ima feltételezi, hogy Isten és a jóság nemcsak kívül, hanem önmagunk mélységeiben is megtalálható.

Kisgyermekkor (2-3 év) 

ÖNÁLLÓSÁG vs. SZÉGYEN ÉS KÉTELKEDÉS

Ha valaki nem érzi, hogy akarata van, hogy felelőssége van, akkor bármikor összeroppanhat. Az akarat építi fel azt a belső rugalmasságot, amely lehetővé teszi, hogy akármilyen élethelyzetben talpra tudjunk állni.

Az önállóságért folytatott küzdelemben hajlamosak vagyunk túlértékelni („Istenem megígérted, hogy meggyógyítod...”) vagy éppen leértékelni („Rendben van Istenem, nekem minden jó, amit Te akarsz”) akaratunkat Istennel szemben. Azonban nem a saját akaratunkban kell hinnünk. Isten akaratában és szeretetében kell hinnünk, ami nagyobb, mint a miénk. Ha legmélyebb vágyainkkal imádkozunk, felfedezzük (mint Jézus a getszemáni kerti gyötrődés során), hogy legmélyebb vágyaink tulajdonképpen Isten vágyai. A gyógyult akarat jele, hogy nem szeretném, hanem akarom szeretni Istent azért, mert Isten annyira szeret engem. Ezután bátran bízhatunk vágyainkban, és kérhetünk, amit akarunk.

Játékos gyermekkor (3-5 év) 

KEZDEMÉNYEZÉS vs. BŰNTUDAT

A bűntudat képessége a kialakuló lelkiismeretből fakad. Az ember tudja, hogy valami rossz, akkor is, ha senki nem mondja neki. Az egészséges bűntudat akkor alakul ki, ha a gyermek gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. Ezért a szülők felelőssége óriási, mivel gyermekeik büntetésének módja nagyban meghatározza Istenhez való viszonyunkat is: „A gyermek a szülő hangján keresztül Isten hangját hallja, anélkül, hogy látná Őt” (Erikson)

Ebből a korszakból származik az egyik leghatásosabb ima: a dicsőítés. A dicsőítés olyan, mint egy gyermek imája: dicsekszem azzal, hogy az én apukám jobb, mint bárki másé. Ezért a magasztalás olyan imaforma, ami legjobban felszabadítja a bennem rejlő gyermeket. A dicsőítő ima ereje pedig nem Isten manipulálására szolgál, hanem arra, hogy megnyisson engem az Isten akaratáért való legmélyebb vágyódásra, hogy hirdethessem: mindent az Úr jelent számomra.

Iskoláskor (6-12 év) 

SZORGALOM vs. KISEBBRENDŰSÉGI ÉRZÉS

Az iskoláskor legfontosabb feladata nem annak a megtanítása, hogy jól tegyük a dolgunkat, hanem hogy a többiekkel együttműködve tegyük jól a dolgainkat. A kényszerből cselekvő embernek az a legfontosabb, hogy túl legyen azon a feladaton, amit éppen végez. A cselekvő-elmélkedő ember ezzel szemben szeret dolgozni, mert tudja, hogy a munkája közben, függetlenül a végzett munka sikerétől vagy sikertelenségétől Isten szeretete árad rá. Ezért a vasárnapi szentmise és az elvégzett munka sem azért van, hogy általuk kiérdemeljük Isten szeretetét, hanem hogy segítsenek minket megnyílni Isten végtelen és örökké jelenlevő
szeretetére, hogy megmerítkezhessünk abban.

„Ne csak azért mosogass el egy tányért, hogy az tiszta legyen, hanem mert szereted azt az
embert, aki abból majd enni fog” 

(Teréz anya)

Kamaszkor (13-18 év) 

SZEMÉLYISÉG ÉPÍTÉSE vs. SZEMÉLYISÉGZAVAR

„A konfliktus-kereső magatartás neurotikus tünet, az elmebajjal határos, egy kamasznál
azonban természetes.” 

(Anna Freud)

Ennek a korszaknak a főbb kérdései: Ki vagyok én? Mit keresek itt? Mi lesz belőlem?

Ha a szülőknek egészséges istenképük van és egészséges a kapcsolatuk kamasz gyermekeikkel, a kamaszkori válsághelyzetek ritkábban következnek be. Ha viszont ennek az egységnek bármely része hiányzik, a kamasz éppoly távol érezheti magát Istentől, mint amilyen távol érzi magát a szüleitől.

Más megközelítésből: serdülőkorban a fiúk és a lányok más-más módon fognak hozzá nemi identitásuk kialakításához. Ennek alapjai egészen a kisgyermekkorig nyúlnak vissza, amikor a gyermek elsődleges gondozója az anya. A kislányok nemi identitásukban anyjukhoz kötődnek, mintegy folytatásai annak, míg a kisfiúk nemi identitásuk meghatározásában anyjuktól való elkülönülést, különbséget élnek át. Következésképpen a nők önazonosságukat inkább a másokkal való kapcsolatukra építik, és hajlamosak úgy tekinteni magukra, ahogy mások látják őket, míg a férfiak rendszerint független egyéniségükre alapozzák önazonosságukat.

Ezért a férfiak hajlamosak arra, hogy Isten transzcendenciáját emeljék ki, azaz hogy mindenestül felülmúl bennünket (valahol messze fölöttünk él), míg a nők az immanens Istent hangsúlyozzák, aki bennünk él.

A Teremtés könyve azonban biztosít minket afelől, hogy „Isten megteremtette az embert, saját képmására, Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). Ennélfogva Istennek mind férfias, mind nőies oldala is van, melyeket számunkra azok a férfiak és nők jelenítenek meg leginkább, akik legjobban szeretnek minket. Így a transzcendens és az immanens kategóriák egybeolvadása Isten létének egy teljesebb felfogását eredményezi, olyasfajta jelenlétként, amely egyszerre hatalmas és sebezhető.

Ifjúkor (19-35 év) 

MEGHITTSÉG vs. ELSZIGETELŐDÉS

A párválasztás időszakában az identitás alapkérdését (Ki vagyok én?) felváltja az intimitás: Kik vagyunk mi? Az igazi intimitás azt jelenti, hogy önmagunkat adjuk ahelyett, hogy teljesítményeinket adnánk. Ez csak akkor történhet meg, ha mindkét embernek van saját „én”-je, melyet közös álmok útján képesek „mi”-vé tenni. A bensőséges osztozás új életet ad. Ha valaki őszintén tud beszélni és imádkozni valakivel, az bármely probléma közepette is növekedhet.

Ha férj és feleség osztoznak az intimitásban, gyermekeik is belenőnek abba. Az intim együttlétek tartják össze a házasságokat és a családokat. Ha jó viszonyban vagyunk családtagjainkkal, jó kapcsolatot tudunk kialakítani másokkal is, akik hozzájuk hasonlók. És kellenek a jó barátok is, akik különleges szeretetükkel begyógyítják az intimitással kapcsolatos sérüléseket.

Csak akkor vagyunk képesek felfedezni, hogy kik is vagyunk valójában, amikor meglátjuk saját jóságunkat visszatükröződni egy bennünket szerető személy szemében. Így hát ha képtelenek vagyunk saját jóságunkat meglátni, nem láthatjuk azt meg másokban sem. Mindezek után törvényszerű, hogy csak annyira válhatunk gyöngéddé mások iránt, amennyire gyöngéd kapcsolat fűz bennünket Istenhez, akit imádunk. Amikor megengedjük Istennek, hogy olyan intim közelségbe kerüljön hozzánk, mint azok, akik életünkben a legjobban szerettek, akkor képesek leszünk úgy látni Őt, mint aki legalább olyan mélyen szeret, mint azok, akik eddig a legjobban. Ezek után nyilvánvaló, hogy az Úr soha nem fog engem haragjában elítélni, érdemeimet pedig bűneim súlya alapján mérlegelni, sőt mindig megbocsátással fog elém sietni, még mielőtt bocsánatát kérhetném.

Az egyetlen lehetőség arra, hogy örökre a pokolra kerüljünk, az az, hogy mindig és újra nemmel válaszolunk Isten és a bennünket szeretők újabb és újabb kezdeményezéseire. „Ha bárki is van, akit örökre magába zárt a pokol, akkor azt az ajtót nem Isten zárta be kívülről, hanem az ember belülről.” (C. S. Lewis) Ne ítéld el azt, aki átkozott (Mt 7,1-2), hanem imádkozzál mindenkiért, hogy befogadják Isten szeretetét!

Hallgassunk új módon az Igére: halljuk, ahogy a szerető Isten a szeretet nyelvén szól hozzánk. Hiszen Jézus is életének nagy részét azzal töltötte, hogy megpróbálta megmutatni a papoknak, az írástudóknak és a farizeusoknak, hogy a Szentírás a szeret nyelvén beszél, amelyet ők oly sokszor félreértettek, amikor szó szerint értelmezték azt.

Felnőttkor (36-65 év) 

GONDOSKODÁS vs. STAGNÁLÁS
 
A kríziseket nem is annyira az évek száma hozza, inkább az átalakulások száma, melyekkel ebben a korszakban szembekerülünk. A felnőttkor krízisei férfiaknál és nőknél különböző formákat ölthetnek: a nők hajlamosak a mások szükségleteivel való törődést (pl. a gyereknevelést) a saját szükségleteikkel való törődéssé alakítani, a férfiak azonban hajlamosak az ellenkező irányba fejlődni: először a saját szükségleteikkel törődnek (pl. karrierépítés), és csak később foglalkoznak mások szükségleteivel. Megoldás: a gondoskodás, avagy a teremtő törődés: törődés önmagunkkal és törődés másokkal.

Az egyénnek először el kell fogadnia saját magát, és bensőséges kapcsolatokat kell kiépítenie, mielőtt kész lenne a másokkal való teremtő törődésre. Ahhoz, hogy valóban éltető módon tudjunk közbenjárni másokért, először is figyelő szívre van szükségünk, amely képes felfogni, hogy Jézus mennyire könyörületesen visel gondot az emberre. Azonban sokszor előfordul, hogy a közbenjáró ima során a másik terheinek a hordozójává válunk. Ilyenkor minden problémájával együtt Jézus kezeibe kell őt ajánlanunk. Hisz Jézus is azt szeretné, hogy ha már mindent megtettünk (amikor szeretettel imádkoztunk egymásért), akkor amire már nem vagyunk képesek, azt adjuk át az ő kezébe.

A szülőknek is mindent meg kell tenniük gyermekeikért, amit csak tudnak, azután hagyniuk kell, hogy Jézus orvosolja azokat a hibákat, melyeket minden szülő elkövet.

A másokkal való teremtő törődés azonban nemcsak abból áll, hogy segítünk rászoruló embertársainkon, hanem abból is, hogy megtanítjuk őket saját adományaik kibontakoztatására: „Adj az éhezőknek egy halat, és egy nap alatt megeszi az egészet. De tanítsd meg őt halászni, és egész életében el tudja majd látni magát:”

Öregkor (65 éves kor után) 

TELJESSÉG vs. KÉTSÉGBEESÉS

A teljesség és a bölcsesség kora (a teljesség és a bölcsesség saját életünk elfogadását jelenti), amikor az ember képes úgy visszatekinteni az életére, hogy közben felfedezi a fejlődést, amelyet minden nehézség ellenére elért. Így a látszólagos tragédiák növekedésének forrásaivá válnak. Az emmauszi tanítványok is pontosan ezt az utat járják végig a melléjük szegődött Jézussal: a kétségbeesett tanítványok Jézus haláláról kezdtek beszélni, akiről korábban azt hitték, hogy ő a Messiás. Ezek után Jézus szelíden és egyszerűen megmagyarázta nekik, barátjuk (vagyis az ő) halála hogyan adott nekik új életet Isten bölcs terve alapján. A teljesség fokára eljutva tehát még a halál sem képes megfosztani minket a bölcsességtől, és a többi isteni adománytól! Ezért függetlenül attól, hogy milyen veszteségek érnek bennünket, az időskor bátor vállalása és a bölcsesség abból fakad, ha nemcsak kesergünk a letűnt dolgokon, hanem megleljük a bennük lévő ajándékokat is.

„Az vagyok én, ami túlél engem.” Vagyis minél többet megvalósítunk életünk befejezetlen dolgaiból, annál jobban tudjuk üdvözölni a halált.

„Mindig örvendjetek, sose szűnjetek meg imádkozni, szüntelenül adjatok hálát, mert ezt várja tőletek Isten Jézus Krisztusban” 

(1Tessz 5,16-18)

„Mindazért, ami volt és van: köszönet! Mindarra, ami lesz: igen!” 

(Dag Hammarskjöld)

Testvérek féltékenység nélkül

A testvérek közötti viszony képlékeny, örökké változik, alakul. Életük különböző szakaszaiban eltávolodnak vagy közelebb kerülnek egymáshoz. Ezért szülőként képtelenség azt várnunk, hogy változatlan, szoros, szerető kapcsolat legyen gyermekeink között. Viszont a testvérek közötti harmóniát nehezítő akadályokat megfelelő módszerekkel és jóakarattal eltávolíthatjuk. Így gyermekeink számára tiszta lesz az út, ha úgy érzik, hogy itt az ideje kinyújtani a kezüket egymás felé. Nagy kihívás ez, de nem lehetetlen: meg kell küzdenünk a saját érzéseinkkel, támogatnunk kell gyermekeinket, hogy ők is meg tudjanak küzdeni a maguk érzelmeivel, és a testvérviszály által generált nyers, dühödt, zavaros érzelmeket meg kell próbálnunk pozitívan felhasználni annak érdekében, hogy érzékenyebb, figyelmesebb, szeretetteljesebb emberekké válhassanak, és hogy különbségeik ellenére is megtanuljanak együtt élni. Az emberi kapcsolatokhoz szükséges készségeinket a családunkban sajátítjuk el. Azzal, ahogy gyermekeinkhez viszonyulunk, és ahogy megtanítjuk nekik hogyan viselkedjenek egymással, örök életre szóló ajándékot adhatunk nekik.

A testvérféltékenység pozitív hozadékai: kompromisszumkészségre, önvédelemre, érdekérvényesítésre tanítja a gyerekeket, így a testvérek edzettebbé és ellenállóbbá válnak a dominanciáért folytatott mindennapi harcban.

Miből táplálkozik a testvérféltékenység?

A testvérféltékenységet a gyerekeknek az a vágya okozza, mely a szülő szeretetének kizárólagos birtoklására irányul, hiszen az Apa és az Anya a túléléshez és kibontakozáshoz szükséges erők forrása. Minden tőlük ered: az étel, a biztonságos fészek, a melegség, a gyengédség, az önazonosság érzése, az önértékelés és a fontosság érzése.

Ha a családba új testvér érkezik, az már önmagában is azt jelenti a gyerek számára, hogy neki valamiből kevesebb lesz. Ezért minden energiájukat latba vetik azért, hogy többet és többet kapjanak, de sokszor ez sem elég, mert mindent akarnak. Csak úgy érzik magukat biztonságban, ha teljesen az övék Apa és Anya, ha az övék minden játék, az összes étel és a teljes tér.

Ezért meg kell találnunk a módját annak, hogy minden gyerekünk úgy érezze: szeretik, biztonságban van és különleges.

AZ ÉRZÉSEK ELFOGADÁSA

Ha mindenáron jó érzéseket várunk el a testvérektől egymás iránt, az rossz érzésekhez vezet. Ha megengedjük nekik, hogy rosszat is érezzenek egymás iránt, az jó érzésekhez vezet.

A testvéreknek tehát szükségük van arra, hogy egymás iránti negatív érzéseiket a szülők elfogadják: 

• Szavakkal, melyek kifejezik az érzést: „Nem szereted, hogy túl sok időt töltök vele” 
• Vágyteljesítéssel: „Nem akarod, hogy velünk legyen” 
• Szimbolikus vagy kreatív tevékenységgel: „Mutasd meg inkább egy babán/Rajzold le mit érzel”. Közben a szülő újra szavakba öntheti, amit a gyerek érezhet: „Néha rettentően felbosszant az öcséd. Örülök, hogy ezt megmutattad a babán/rajzon. Ha máskor is így érzel, mondd el nekem”

Ha viszont bántják egymást, akkor meg kell állítani őket: „Elég! A többi ember nem azért van, hogy rajtuk vezesd le a dühödet”

Szülőként az a feladatunk, hogy megmutassuk nekik hogyan lehet elfogadható módon megszabadulni a dühüktől anélkül, hogy kárt tennének egymásban: „Nem verekszünk! Helyette mond el testvérednek milyen mérges vagy, és hogy mivel bosszantott fel”

AZ ÖSSZEHASONLÍTGATÁS VESZÉLYEI

„Sose hasonlítsd magad másokhoz. Ez csak hiúvá és keserűvé tesz”

Legtöbbször akárhányszor összehasonlítunk, az csak olaj a tűzre. Mégis megtesszük megszokásból vagy akaratunk ellenére: ha mérgesek vagyunk (Bezzeg a ...) vagy ha örülünk (Nahát ez remek, a testvérednek sokkal nehezebben ment).

Megoldás: a LEÍRÁS

• Írjuk le szavakkal, amit látunk: „Egy almát látok a földön”
• és amit érzünk: „Nem örülök ennek”
• Fejtsük ki mit kellene csinálni: „Ennek az almának a kosárban a helye”
• Írjuk le szavakkal a nekünk tetsző viselkedést: „Látom eltetted az almát a helyére”
• és amit érzünk: „Hálás vagyok érte. Szeretem, ha rend van a konyhában”

A legfontosabb: kizárólag az adott gyermek viselkedésével foglalkozzunk. Annak, hogy a testvére mit csinál vagy mit nem csinál, semmi köze az ő teljesítményéhez. Fontos, hogy érezzék: Apa és Anya önálló személyiségként kezelik őket.

AZ EGYENLŐ KEVESEBB

Ha ugyanannyira szeretik az embert, mint a másikat, az tulajdonképpen azt jelenti, hogy kevésbé szeretik. Ha viszont önmagunkért szeretnek, annál nagyobb szeretetre senki sem vágyik.

Ezért nem egyformán, hanem egyedileg kell kezelnünk gyermekeinket. Ha értékeljük azt, ami csak a gyerekeinkre jellemző,és eziránt elfogultak is vagyunk, azzal elérhetjük, hogy mindegyikük a legfontosabbnak érezze magát. Pl. ahelyett, hogy mindenből ugyanannyit adnánk, inkább a gyerekek egyedi szükségleteit figyelembe véve adjunk. Ahelyett, hogy ugyanannyi időt töltenénk velük, inkább a gyerekek igényeinek megfelelően töltsön velük időt. És ahelyett, hogy egyforma szeretet mutatnánk, inkább mutassuk ki, hogy szeretetünk egyedi („Az egész világon nincs senki, aki olyan, mint te. Senki sem veheti el a te helyedet”)

A TESTVÉREK ÉS A SZEREPEK

Ha ő „ez”, akkor én „az” leszek

Ha szerepekbe kényszerítjük a gyerekeinket, azzal olyan rossz légkört teremtünk, amely könnyen vezethet agresszióhoz. Továbbá látnunk kell, hogy egy adott szerep milyen hatással tud lenni rájuk és testvéreikre, illetve a köztük lévő kapcsolatra. Az egyik gyerek szerepe ugyanis mindig meghatározza a másikét. Arról már nem is beszélve, hogy maguk a gyerekek is képesek szerepekbe kényszeríteni egymást. A gyermek szerepét tehát egyaránt befolyásolja a szülő, a többi testvér és saját maga.

Természetes, hogy gyermekeink nem születnek azonos képességekkel. És az is fontos, hogy szülőként felismerjük és támogassuk tehetségüket, de semmiképpen se a több gyermek kárán! Ha egyik gyerekünk valamely területen különösen tehetségesnek bizonyul, figyeljünk oda, hogy a többieket ne zárjuk ki erről a területről, és azt se hagyjuk, hogy a többi gyerek önmagát zárja ki. Világossá kell tennünk, hogy a tudományok, a tánc, a színjátszás, a költészet vagy a sport mindenki számára elérhető, és nem egy kivételes tehetségű gyerek privilégiuma.

„Aszerint kezeljük gyermekeinket, hogy mit szeretnének, és ne aszerint, amilyenek.” H. Ginott

VESZEKEDÉS

A szülőknek lehetővé kell tenni, hogy gyermekeik a maguk módján oldják meg nézeteltéréseiket. Közbeavatkozni csak akkor kell, ha az egyik gyerek fizikailag vagy akár szavakkal bántalmazza a másikat, vagy ha olyan visszatérő problémával állunk szemben, melyet a gyerekek nem tudnak megoldani.

Fontos tudnunk: nem azért lépünk közbe, hogy megoldjuk helyettük a problémákat vagy ítélkezzünk, hanem azért, hogy az eldugult kommunikációs csatornákat átjárhatóvá tegyük, és így a gyerekek újra a probléma megoldására koncentrálhassanak. Ez a legjobb módja annak, hogy felkészítsük őket az életre, és egyedül ez a hozzáállás képes oldani a feszültséget, és lehetővé tenni a harmonikus együttélést: amely az igényeket és az érzéseket tartja szem előtt, így elsősorban olyan megoldásokra törekszik, amelyek mindenki számára elfogadható. A megoldás részletkérdései kevésbé fontosak, mint a családtagok érzelmi egészsége.

Konfliktushelyzetek szintjei:

Normál civódás

1. Ne foglalkozzunk vele
2. Emlékeztessük magunkat arra, hogy gyerekeink éppen fontos tapasztalatokra tesznek szert a problémamegoldás terén.

Komolyabb helyzet

1. Vegyük tudomásul a haragjukat. Próbáljuk szavakba önteni, ez segít megnyugtatni őket. („Úgy hallom mérgesek vagytok egymásra”)
2. Hallgassuk végig mindenkit, majd jelenítsük meg a nézőpontjukat.
3. Kellő tisztelettel írjuk le a problémát, és mutassuk ki, hogy nem könnyű egy ilyen helyzetet megoldani.
4.  Fejezzük ki, hogy megbízunk a képességeikben, és hisszük, hogy képesek lesznek mindannyiunk számára megfelelő és elfogadható megoldást találni
5. Menjünk ki a szobából.

Veszély

1. Érdeklődjünk. (Játékból verekedtek, vagy komolyan?”)
2. Emlékeztessük őket a szabályokra („A játékos verekedés mindig közös megegyezésen alapul. Ha valamelyik fél nem élvezi, abba kell hagyni”)
3. Tartsuk tiszteletben a saját érzéseiket („Lehet, hogy ez nektek játék, de én durvának találom. Mi lenne, ha keresnétek valamilyen más elfoglaltságot?”) 

Vészhelyzet

1. Írjuk le, ami látunk („Két dühös gyereket látok, akik arra készülnek, hogy bántsák egymást”)
2. Válasszuk szét a gyerekeket. („Nem biztonságos együtt lennetek. Jobb, ha most megnyugszotok”)

Vannak azonban olyan nézeteltérések, amelyek nem oldódnak meg maguktól, így komoly stressz- és aggodalomforrássá válhatnak.

Ilyenkor hatékony segítség lehet:

1. Hívjunk össze egy megbeszélést a szembenálló felek részvételével, és tudassuk velük a megbeszélés célját.
2. Fektessük le a szabályokat.
3. Írjuk le a gyermekek érzéseit, problémáit. A félreértések elkerülése végett olvassuk fel őket hangosan is.
4. Adjunk időt a válaszra.
5. Vonjunk be mindenkit a megoldáskeresésbe. Írjunk le minden ötletet értékelés nélkül. Minél több van, annál jobb. Először mindig a gyerekek mondják el javaslataikat!
6. Válasszuk ki azokat az ötleteket, amelyeket mindenki el tud fogadni.
7. Térjünk vissza a témára egy későbbi alkalommal.

További módszerek a testvérek közötti jó kapcsolat kialakítására:

• Biztosítsunk minden gyermek számára kettesben töltött időt többször is egy héten.
• Amikor az egyik gyermekünkkel kettesben töltjük az időt, ne beszéljünk a másikról.
• Ha van „kedvenc” gyerekünk, ne vonjuk meg tőle a szeretetet és a figyelmet abban a  reményben, hogy így kárpótolhatjuk a kevésbé favorizált gyerekünket. A gyerekeknek csupán arra van szükségük, hogy a szülők teljes mértékben és a valóságnak megfelelően megbecsüljék őket azért, akik.
• Ne skatulyázzuk be gyermekeinket a családban betöltött szerepük (legkisebb, középső, legnagyobb) szerint. Engedjük meg nekik, hogy a többiek előjogait és kötelességeit is megtapasztalhassák. A testvérek közötti rossz viszony oka gyakori oka, hogy a szülők elvárják tőlük, hogy mindig szerepüknek megfelelően viselkedjenek.
• Ne akarjunk mindenáron közös programot szervezni. Ehelyett hasznos lehet különféle szülő-gyermek kombinációban kirándulni.
• Fontos, hogy minden gyermek tudja, hogy mit szeretnek és mit tartanak nagyra benne a testvérei.
• Üljünk le megbeszélni a problémákat, így nem gyülemlik fel annyi feszültség a családban.

Forrás: Adele Faber & Elanie Mazlish: Testvérek féltékenység nélkül

Beszélj úgy, hogy érdekelje

A Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje - módszer nagyszerűsége abban rejlik, hogy egyszerű, gyakorlatias megoldásokat kínál napi problémáink megoldására és elkerülésére, mindezt az érzések elfogadásán, egymás tiszteletben tartásán, és a konfliktusok megelőzésén keresztül, megannyi valóságból vett példával és esettanulmányokkal alátámasztva (tehát nem a levegőbe beszélnek).

Adele és Elanie (a szerzők) mindezt így fogalmazzák meg:

“A mi célunk az, hogy megszólítsuk a gyermekeinkben rejlő legjobb tulajdonságokat, az intelligenciájukat, kezdeményezőkészségüket, felelősségérzetüket, a mások igényeire való érzékenységüket. Olyan "nyelvet" keresünk, amely az önbizalmat táplálja. Olyan érzelmi légkört szeretnénk teremteni, amelyben a gyermekeink késztetést éreznek arra, hogy együttműködjenek velünk, mégpedig azért, mert fontosak vagyunk nekik, és ők is fontosak önmaguk számára.”

Szerencsére módszerüket ma már Magyarországon is oktatják: Értsünk szót, Másképp nevelünk program, de szerintem a könyvből is viszonylag könnyen el lehet sajátítani az alap-attitűdöt, legfeljebb kicsit tovább tart az ülepítés, mert bizony felülírni a "zsigeri reakciókat" néha nem könnyű.... 

Az érzelmek elfogadásának jelentőségéről:

Egy kisgyerek nagyon sokszor nem tudja miért is érzi magát így vagy úgy. A "miért vagy szomorú?" kérdés helyett sokkal nagyon segítség ilyenkor, ha azt mondjuk "látom, valami nagyon elszomorított" (de vannak olyan gyerekek is, akik jobb szeretik, ha a szülő egyáltalán nem mond semmit, csak jelen van, számukra ez is éppen eléggé vigasztaló). A legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk megérteni gyermekünk érzéseit. Nem fogunk mindig sikerrel járni, de próbálkozásainkat így is nagyra fogja értékelni, sőt, így sokszor könnyebben elfogadja az általunk szabott határokat. Ha megértik és elfogadják az érzelmeit, sokkal könnyebben tud konstruktívan gondolkodni is. Azzal, hogy beszélünk hozzá, és tudomására hozzuk, hogy mit érez, segít neki ellazulni. Mondhatni az érzelmek kezelése sokkal inkább művészet, mint tudomány :)

Fontos: minden érzést el lehet fogadni, de bizonyos cselekedeteket korlátozni kell. Pl. "Megértem, hogy dühös vagy a bátyádra, de szavakkal, és ne pedig ököllel hozd tudomására, amit akarsz." VAGY "Nem tetszett, amit most mondtál. Ha mérges vagy valami miatt, akkor azt hozd tudomásomra valamilyen más módon, akkor talán tudok segíteni."

Segítség az érzelmek feldolgozásában:

1. Hallgassuk meg őt csendben és figyelmesen

2. Fogadjuk el az érzéseit néhány együttérző szó (ó, nahát, értem) használatával

3. Adjunk nevet az érzéseknek ("ez biztos nagyon elkeserítő lehetett")

4. Képzeletben teljesítsük gyermekünk kívánságát ("bárcsak rajtam múlna, hogy mikor érik a sárgabarack). A gyerekeknek nagyon fontos, hogy komolyan vegyük a kívánságaikat, írhatunk kívánságlistát is!

Az együttműködésről

Senki sem mondta, hogy könnyű szülőnek lenni: kezelnünk kell a rengeteg fájdalmat, dühöt, frusztrációt, mindeközben a józan eszünket is meg kell őriznünk. Mindezekhez elsőként saját negatív érzéseinkkel kell megküzdenünk.

Tény, hogy a szülői szereppel járó egyik legnagyobb frusztráció abból származik, hogy nap mint nap olyan viselkedésformákra próbáljuk meg rávenni gyermekünket, melyek általunk és a társadalom által elfogadottak. A szülő energiájának nagy része arra megy el, hogy elfogadtassa gyermekével a társadalmi normákat. És minél jobban erőltetjük, annál jobban ellenállnak....

Ehelyett:

1. Írjuk le a problémát ("egy vizes törölköző van az ágyamon")

A tárgyilagos, leíró nyelv használatában az a legjobb, hogy véget vet az ujjal mutogatásnak, vádaskodásnak, és sokat segít abban, hogy a megoldandó problémára koncentráljunk. Ha leírjuk mi történt (ahelyett, hogy ki mit tett), megkönnyítjük a gyermek számára a problémára való koncentrálást, és annak megoldását. A leíró módszer akkor működik a leghatékonyabban, amikor a gyermek érzi, hogy őszintén igénylik a segítségét.

2. Adjunk információt ("a törölköző összevizezi az ágyamat")

Ennek a módszernek a segítségével gyermekünk rengeteget tanul a világ dolgairól és működéséről, mindamellett a beléje vetett bizalmunkat tapasztalhatja meg. Arra viszont figyeljünk, hogy ne adjunk neki olyan információt, amivel már amúgy is tisztában van.

3. Fejezzük ki egyetlen szóval ("a törölköző")

A gyerekek nem szeretik a hosszas kiselőadásokat, kioktatást, prédikációt. Minél rövidebben emlékeztetjük őket, annál jobb. A kamaszok különösen szeretik az egyszavas kijelentéseket, megkönnyebbülés nekik a sok hegyibeszéd után. Ennek a módszernek az ereje abban rejlik, hogy a kedvüket szegő parancsok helyett olyan eszközt kapnak, amellyel saját kezdeményezőkészségüket és intelligenciájukat tehetik próbára.

4. Beszéljünk az érzéseinkről ("nem szeretek nyirkos ágyban aludni")

Azok a gyerekek, akiknek tiszteletben tartják az érzéseiket, maguk is elfogadóbban mások érzései iránt. Arra viszont ügyeljünk, hogy sose tegyünk megjegyzést a gyermek jellemére, tulajdonságára!

5. Üzenjünk írásban ("ide tegyél vissza engem, hogy ne legyek mindig nedves, köszi: a Törölköző")

Ehhez a módszerhez nem szükséges az írás-olvasás, kisebbeknek is üzenhetünk így (csak legyen, aki felolvassa  - meglepően hatékony tud lenni ;)) A gyerekeket egészen meg tudja hatni, ha szüleik veszik a fáradságot, és üzenetet írnak nekik, ezek az alkalmak többnyire jó szájízt hagynak meguk után. Nagyobb gyerekeket pedig írott vagy rajzolt válaszra is ösztönöz.

A büntetésről

“A büntetés nem hatékony fegyelmezési módszer, mivel különös módon éppen azt a viselkedési formát tanítja meg a gyereknek, amit el szeretnénk kerülni. Sok szülő egyszerűen azért nyúl a büntetés eszközéhez, mert senki sem tanított nekik jobb fegyelmezési módszert” (Dr. Fitzhugh)

“A fegyelmezés alapjában véve egy olyan programozott iránymutatás, amely segít az embereknek az önkontroll, önirányítás és hatékonyság kifejlesztésében. Ha azt akarjuk, hogy működjön, akkor a fegyelmezésnek kölcsönös tiszteleten és bizalmon kell alapulnia.” (Brian G. Gilmartin)

Előszöris fel kell hagynunk azzal, hogy gyermekünkre mint “megoldandó problémára” gondolunk. El kell felejtenünk, hogy csak azért, mert felnőttek vagyunk, mindig mi tudjuk a helyes válasz. Hinni kell benne, hogyha megosztjuk egy kisemberrel a valódi érzéseinket, és mi is odafigyelünk az ő érzéseire, akkor ketten ki tudunk találni egy olyan megoldást, ami mindkettőnknek jó. Ha konfliktus van köztünk, akkor nem egymás ellen kell fordítani az energiáinkat, ehelyett fordítsuk őket a megoldás keresésére. Ezzel a hozzáállással olyan eszközt adunk a kezükbe, amellyel aktív közreműködői lehetnek a számukra megnyugtató megoldások kidolgozásában.

Ugyanakkor egy gyereknek igenis meg kell tapasztalnia cselekedeteinek következményeit, de semmiképpen sem a büntetés által. A büntetés eltereli a figyelmét, és bosszúbeteljesítő fantáziálásra készteti. Viszont ha nem okolunk és büntetünk, azzal segítünk neki, hogy ne a bosszúra koncentráljon, sőt! Lehetőséget adunk neki, hogy felelősségteljes lépést tegyen.

Fontos: amikor csak lehetséges, a nemtetszés kifejezését mindig a hiba kijavítása felé való útmutatás kövesse. A lelkiismeretfurdalás után nagyon fontos, hogy a gyermek visszakapja önmagával kapcsolatos jó érzéseit, és ismét úgy tekintsen magára, mint aki a családnak megbecsült, felelősségteljes tagja.

Büntetés helyett:

1. Határozottan fejezzük ki rosszallásunkat (anélkül, hogy a gyermek jellemét támadnánk)

2. Mondjuk el mik az elvárásaink

3. Mutassuk meg hogyan teheti jóvá a hibáját

4. Adjunk választási lehetőséget

5. Cselekedjünk

6. Problémamegoldás

Hagyjuk, hogy az első néhány ötlet a gyermektől származzon. Minden ötletet üdvözöljünk, és lehetőleg jegyezzük is fel - az írott szó méltóságot ad a mondottaknak. Ha kell, készítsünk “megvalósítási tervet”: milyen lépéseket kell tenni, ki miért lesz felelős, mi legyen a határidő stb. Fontos, hogy a gyermek úgy tekintsen magára, mint aki a megoldásnak, és nem pedig a problémának a része.

Problémamegoldás előtt hasznos “mantrák” szülőknek (saját nyugalmunk megőrzése érdekében):

“Olyan elfogadó leszek, és annyira ráhangolódom a gyermekemre, amennyire csak lehetséges. Oda fogok figyelni azokra az információkra és érzésekre, amelyek korábban elkerülték a figyelmemet.”

“Nem fogok ítélkezni, értékelni és kioktatóan viselkedni. Nem próbálkozom a meggyőzéssel sem.”

“Minden új ötletet számba veszek. Akármilyen vad is legyen.”

“Nem hagyom, hogy nyomasszon az idő. Ha nem tudunk azonnali megoldást találni, akkor talán további beszélgetésre, vizsgálódásra van szükség.”

Visszaeső "bűnözőknek":

“Ha sajnálod, akkor az azt is jelenti, hogy másképp viselkedsz”

“Ha sajnálod, amit tettél, akkor változtatsz is”

“Örülök, hogy sajnálod, amit tettél. Ez az első lépés. A második az, hogy megkérdezed magadtól mit kellene tenned.”

Az önállóság támogatása

Gyermekeink (főleg kis korban) egyértelműen függnek tőlünk, amikor megszületnek, jóformán magatehetetlenek. Az évek múltával azonban ez a függés ellenséges érzéseket válhat ki bennük (a tehetetlenség, értéktelenség érzése dühöt és frusztrációt ébreszt bennük).

Hogyan támogathatjuk önállóságukat?

1. Hagyjuk döntést hozni

“A szürke vagy a piros nadrágot szeretnéd ma felvenni?”

2. Mutassunk tiszteletet erőfeszítései iránt

“Időnként nem könnyű felhúzni a dzseki cippzárját. Néha segít, ha először letolod a végéig, aztán újra felhúzod.”

Ha a gyermek erőfeszítéseit tisztelet övezi, akkor ő is összeszedi a bátorságát, és sokszor maga is képes megküzdeni a problémával. Ha sikerrel jár, akkor átjárja a büszkeség érzése, hogy valami komoly feladatot oldott meg.

3. Ne tegyünk fel túl sok kérdést

“Örülök, hogy látlak. Isten hozott idehaza.”

Ha túl sok kérdést teszünk fel, azt a másik a privát szférájának megsértéseként érzékelheti. A gyerekek elmesélik, amit akarnak, ha hagyjuk őket.

4. Ne siessük el a válaszadást

“Érdekes kérdés. Te mit gondolsz erről?”

Ha a gyerek feltesz egy kérdést, akkor engedjük meg, hogy először ő maga keresgélje a választ. Ha azonnal válaszolunk a kérdésre, akkor ezzel az ő mentális munkájukat végezzük el helyettük, ezért sokkal hasznosabb, ha visszafordítjuk a kérdést az ő irányukba. Amire igazán szüksége van ilyenkor, az egy olyan felnőtt, aki segít neki kibogozni a kusza gondolatokat és érzéseket, illetve azokat továbbvinni (később mindig lesz rá lehetőség, hogy a szülő a helyes választ megadja, feltéve, ha továbbra is fontos). Ezért semmi szükség elkapkodni a választ.  ha szükséges, fogalmazzuk át kérdés formájában a problémát, és utána lehetőleg maradjunk csendben. A szülő hallgatása a gyermek problémamegoldási képességének táptalaja.

A válaszkeresés folyamata legalább olyan értékes, mint a válasz maga!

5. Bátorítsuk az otthonunkon kívüli eszközök és források használatában

“Talán a kisállat-kereskedő tudna valami jó ötletet adni’

A családtól való függőség érzését azzal (is) csökkenthetjük a gyermekben, ha megmutatjuk neki, hogy egy szélesebb közösség veszi körül, amely akár kiaknázatlan információ- és eszközforrásnak is tekinthető. A külső világ (többiek az oviban/iskolában, a boltos néni, a kisállat-kereskedő stb.) is bizalommal segítségül hívható, ha gondjuk van, hiszen a világ nem egy idegen hely: ha segítségre van szükség, megtalálhatja. A házon kívüli információforrások általában sokkal nagyobb hatással vannak a gyerekekre, mint anya és apa összes okossága együttvéve.

6. Ne vegyük el a reményt

“Á, szóval el akarsz menni a meghallgatásra. Biztos izgalmas lesz!”

Azzal, hogy megpróbáljuk megóvni gyermekünket a csalódástól, sokszor a reménytől, az akarástól, az álmodozástól, bizonyos esetekben álmai elérésétől fosztjuk meg őt.

7. Hagyjuk, hogy a gyermek uralja saját testét (pl. ne igazítsuk meg folyton a haját ruháját stb.)

8. Ne másszunk bele a gyermek életének minden apró részletébe

9. Sose beszéljünk úgy a gyermekről a jelenlétében, mintha ő ott se lenne (független attól hány éves)

10. Engedjük, hogy a gyermek maga válaszoljon

Kérdés: “Petike örült a kistestvérnek?” Válasz: “Majd ő megmondja, elvégre ő tudja jobban”

11. Mutassunk tiszteletet, ha gyermekünk végül készen áll

“Hamarosan Te is úgy fogod használni a wc-t, mint apa és anya.”

12. Kerüljük a “NEM” túl gyakori használatát

A "NEM" néhány alternatívája:

a) Adjunk információt (és lehetőleg hagyjuk ki a mondatból a "nem" szót)

Kérdés: “Átmehetek Zsuzsihoz?” Válasz: “10 perc múlva vacsorázunk”

b) Fogadjuk el a gyermek érzéseit

c) Írjuk le a problémát

d) Amikor csak lehetséges, cseréljük fel a "nem"-et "igen"-re.

“Menjünk ki a játszótérre!” Válasz: “Rendben, amint megebédeltél”

e) Adjunk magunknak gondolkodási időt

Kérdés: “Aludhatok ma Palinál?” Válasz: “Még gondolkodom rajta”

Ez az egyszerű mondat két dologban is segít: egyrészt megnyugtatja a gyereket, mert látja, hogy a kérését komolyan megfontolják, másrészt pedig időt kap a szülő, hogy átgondolja hogyan is érez a kérdéssel kapcsolatban.

Tény és való, hogy a “NEM” sokkal rövidebb, mint az itt felsorolt lehetőségek némelyike. De ha figyelembe vesszük, hogy a szokásos “NEM”-et milyen mértékben követi siker, akkor talán a hosszabb út ebben az esetben a rövidebb :)

Ha odafigyelünk gyermekünk érzéseire, megosztjuk velük saját érzéseinket, vagy bevonjuk őket a problémák megoldásába, azzal tulajdonképpen pontosan arra bátorítjuk őket, hogy támaszkodjanak saját magukra. Ezért életük apró részleteinek irányítását nyugodtan rájuk bízhatjuk. Ugyanakkor komoly kihívást is jelenthet a szülőnek egy olyan “nyelv” elsajátítása, amellyel gyermeke felelősségérzetét támogathatja, mert sokszor sokkal egyszerűbbnek és gyorsabbnak érezzük, ha mindent elvégezhetünk helyettük. Különösen nagy önmegtartóztatást és önfegyelmet igényel, hogy ne akarjunk azonnal tanácsokat osztogatni.

A dicséretről

“Az önértékelésnek döntő szerepe van az ember gondolkodási folyamataiban, érzéseiben, vágyaiban, értékeiben és céljaiban. Ez a viselkedés legfontosabb mozgatórugója.” (N. Branden)

Minden egyes alkalommal, amikor tiszteletet mutatunk a gyermek érzései iránt, választási lehetőséget adunk nekik vagy engedjük, hogy maga oldjon meg egy problémát, akkor nő az önbizalma és önértékelése.

Azok a gyerekek, akiknek otthon mindig a legjobb tulajdonságait hangsúlyozzák, nagy valószínűséggel jobb képet alakítanak ki magukról, inkább küzdenek a kihívásokkal, és az is valószínű, hogy magasabb célokat tűznek ki maguk elé, mint azok a gyerekek, akik otthon nem ezt kapják.

Milyen a JÓ dicséret?

Ahelyett, hogy értékelnénk, mondjuk el...

1. ...amit látunk

“Tiszta a padló, le van takarva az ágy, a könyvek ott sorakoznak a polcon”

2. .amit érzünk

“Milyen kellemes érzés bejönni ebbe a szobába”

3. Foglaljuk össze a gyermek dicséretreméltó viselkedését egy szóban

“Szétválogattad a ceruzáidat, tollaidat, zsírkrétáidat, és külön dobozba raktad őket. Ezt nevezem rendszeretetnek!”

Csupán csak annyira van szükség, hogy valóban nézzük, halljuk, és aztán a szavakkal is kifejezzük amit látunk és érzünk. Ezek után a gyermek képes önmagát is megdicsérni (ezáltal képes egyre jobban felismerni és megbecsülni saját erősségeiket). Az ilyen pillanatok, amikor a gyermek megerősítést kap, életre szóló viszonyítási pontot jelentenek neki, és ha később kétségei támadnak önmaga felől vagy elkedvetlenedik, ezekhez mindig visszatérhet. Hiszen valami olyat vitt véghez a múltban, amire büszke lehetett, és a jövőben is képes lehet erre.

Hogy ne kelljen szerepet játszanunk...

Biztosak lehetünk benne, hogy túl nagy hibát nem követhetünk el, ha odafigyelünk gyermekünk érzéseire, vagy ha beszélünk a saját érzéseinkről, illetve ha a jövőbeli megoldásokon gondolkozunk és nem a múltbeli sérelmeken rágódunk. Magunkra se osszunk szerepeket! Elsősorban emberi lényként gondoljunk önmagunkra, akikben megvan a lehetőség a fejlődésre és a változásra. A gyerekekkel való együttélés és együttmunkálkodás embert próbáló, fárasztó feladat. Szív, ész és kitartás kell hozzá. Ha néha nem felelünk meg saját elvárásainknak (márpedig erre biztosan lesz példa), akkor legyünk magunkhoz is olyan jók, mint gyermekeinkhez lennénk. Ha a gyermekeink ezer és egy esélyt érdemelnek, akkor magunknak is adjunk ezer esélyt. És még kettőt... ;)