BIZALOM vs. BIZALMATLANSÁG
Szüleink nevelésének mintájára alakul ki az istenképünk. Így azok a szülők, akik a szerető Isten ölelésében tudják magukat, olyan biztonsággal tudják átölelni gyermekeiket, mint senki más. Kisbabáik pedig az ő gondoskodásuk által megtanulnak bízni a világban és önmagukban, így képesek lesznek olyan kapcsolatot kiépíteni Istennel, melynek magja a bizalom és a remény.
Az Isten jó, és mint Isten teremtményei, mi is jók vagyunk.
„ Isten részéről soha meg nem szűnő szeretet tárgya vagyunk. Tudjuk, hogy mindig nyitott szemmel vigyáz ránk, akkor is, amikor azt hisszük, hogy éjszaka van. Ő Atya, sőt több is: Anya. Azt akarja, hogy semmi sérelem ne érjen bennünket, csak jót akar mindenkinek”
(I. János Pál)
Ebből a korszakból ered a szemlélődő ima: csak létezünk, semmit sem kell tennünk. Nyugalomban vagyunk, és csak befogadunk attól az Istentől, aki jó dolgokkal akar feltölteni minket. A szemlélődő ima feltételezi, hogy Isten és a jóság nemcsak kívül, hanem önmagunk mélységeiben is megtalálható.
Kisgyermekkor (2-3 év)
ÖNÁLLÓSÁG vs. SZÉGYEN ÉS KÉTELKEDÉS
Ha valaki nem érzi, hogy akarata van, hogy felelőssége van, akkor bármikor összeroppanhat. Az akarat építi fel azt a belső rugalmasságot, amely lehetővé teszi, hogy akármilyen élethelyzetben talpra tudjunk állni.
Az önállóságért folytatott küzdelemben hajlamosak vagyunk túlértékelni („Istenem megígérted, hogy meggyógyítod...”) vagy éppen leértékelni („Rendben van Istenem, nekem minden jó, amit Te akarsz”) akaratunkat Istennel szemben. Azonban nem a saját akaratunkban kell hinnünk. Isten akaratában és szeretetében kell hinnünk, ami nagyobb, mint a miénk. Ha legmélyebb vágyainkkal imádkozunk, felfedezzük (mint Jézus a getszemáni kerti gyötrődés során), hogy legmélyebb vágyaink tulajdonképpen Isten vágyai. A gyógyult akarat jele, hogy nem szeretném, hanem akarom szeretni Istent azért, mert Isten annyira szeret engem. Ezután bátran bízhatunk vágyainkban, és kérhetünk, amit akarunk.
Játékos gyermekkor (3-5 év)
KEZDEMÉNYEZÉS vs. BŰNTUDAT
A bűntudat képessége a kialakuló lelkiismeretből fakad. Az ember tudja, hogy valami rossz, akkor is, ha senki nem mondja neki. Az egészséges bűntudat akkor alakul ki, ha a gyermek gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. Ezért a szülők felelőssége óriási, mivel gyermekeik büntetésének módja nagyban meghatározza Istenhez való viszonyunkat is: „A gyermek a szülő hangján keresztül Isten hangját hallja, anélkül, hogy látná Őt” (Erikson)
Ebből a korszakból származik az egyik leghatásosabb ima: a dicsőítés. A dicsőítés olyan, mint egy gyermek imája: dicsekszem azzal, hogy az én apukám jobb, mint bárki másé. Ezért a magasztalás olyan imaforma, ami legjobban felszabadítja a bennem rejlő gyermeket. A dicsőítő ima ereje pedig nem Isten manipulálására szolgál, hanem arra, hogy megnyisson engem az Isten akaratáért való legmélyebb vágyódásra, hogy hirdethessem: mindent az Úr jelent számomra.
Iskoláskor (6-12 év)
SZORGALOM vs. KISEBBRENDŰSÉGI ÉRZÉS
Az iskoláskor legfontosabb feladata nem annak a megtanítása, hogy jól tegyük a dolgunkat, hanem hogy a többiekkel együttműködve tegyük jól a dolgainkat. A kényszerből cselekvő embernek az a legfontosabb, hogy túl legyen azon a feladaton, amit éppen végez. A cselekvő-elmélkedő ember ezzel szemben szeret dolgozni, mert tudja, hogy a munkája közben, függetlenül a végzett munka sikerétől vagy sikertelenségétől Isten szeretete árad rá. Ezért a vasárnapi szentmise és az elvégzett munka sem azért van, hogy általuk kiérdemeljük Isten szeretetét, hanem hogy segítsenek minket megnyílni Isten végtelen és örökké jelenlevő
szeretetére, hogy megmerítkezhessünk abban.
„Ne csak azért mosogass el egy tányért, hogy az tiszta legyen, hanem mert szereted azt az
embert, aki abból majd enni fog”
(Teréz anya)
Kamaszkor (13-18 év)
SZEMÉLYISÉG ÉPÍTÉSE vs. SZEMÉLYISÉGZAVAR
„A konfliktus-kereső magatartás neurotikus tünet, az elmebajjal határos, egy kamasznál
azonban természetes.”
(Anna Freud)
Ennek a korszaknak a főbb kérdései: Ki vagyok én? Mit keresek itt? Mi lesz belőlem?
Ha a szülőknek egészséges istenképük van és egészséges a kapcsolatuk kamasz gyermekeikkel, a kamaszkori válsághelyzetek ritkábban következnek be. Ha viszont ennek az egységnek bármely része hiányzik, a kamasz éppoly távol érezheti magát Istentől, mint amilyen távol érzi magát a szüleitől.
Más megközelítésből: serdülőkorban a fiúk és a lányok más-más módon fognak hozzá nemi identitásuk kialakításához. Ennek alapjai egészen a kisgyermekkorig nyúlnak vissza, amikor a gyermek elsődleges gondozója az anya. A kislányok nemi identitásukban anyjukhoz kötődnek, mintegy folytatásai annak, míg a kisfiúk nemi identitásuk meghatározásában anyjuktól való elkülönülést, különbséget élnek át. Következésképpen a nők önazonosságukat inkább a másokkal való kapcsolatukra építik, és hajlamosak úgy tekinteni magukra, ahogy mások látják őket, míg a férfiak rendszerint független egyéniségükre alapozzák önazonosságukat.
Ezért a férfiak hajlamosak arra, hogy Isten transzcendenciáját emeljék ki, azaz hogy mindenestül felülmúl bennünket (valahol messze fölöttünk él), míg a nők az immanens Istent hangsúlyozzák, aki bennünk él.
A Teremtés könyve azonban biztosít minket afelől, hogy „Isten megteremtette az embert, saját képmására, Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). Ennélfogva Istennek mind férfias, mind nőies oldala is van, melyeket számunkra azok a férfiak és nők jelenítenek meg leginkább, akik legjobban szeretnek minket. Így a transzcendens és az immanens kategóriák egybeolvadása Isten létének egy teljesebb felfogását eredményezi, olyasfajta jelenlétként, amely egyszerre hatalmas és sebezhető.
Ifjúkor (19-35 év)
MEGHITTSÉG vs. ELSZIGETELŐDÉS
A párválasztás időszakában az identitás alapkérdését (Ki vagyok én?) felváltja az intimitás: Kik vagyunk mi? Az igazi intimitás azt jelenti, hogy önmagunkat adjuk ahelyett, hogy teljesítményeinket adnánk. Ez csak akkor történhet meg, ha mindkét embernek van saját „én”-je, melyet közös álmok útján képesek „mi”-vé tenni. A bensőséges osztozás új életet ad. Ha valaki őszintén tud beszélni és imádkozni valakivel, az bármely probléma közepette is növekedhet.
Ha férj és feleség osztoznak az intimitásban, gyermekeik is belenőnek abba. Az intim együttlétek tartják össze a házasságokat és a családokat. Ha jó viszonyban vagyunk családtagjainkkal, jó kapcsolatot tudunk kialakítani másokkal is, akik hozzájuk hasonlók. És kellenek a jó barátok is, akik különleges szeretetükkel begyógyítják az intimitással kapcsolatos sérüléseket.
Csak akkor vagyunk képesek felfedezni, hogy kik is vagyunk valójában, amikor meglátjuk saját jóságunkat visszatükröződni egy bennünket szerető személy szemében. Így hát ha képtelenek vagyunk saját jóságunkat meglátni, nem láthatjuk azt meg másokban sem. Mindezek után törvényszerű, hogy csak annyira válhatunk gyöngéddé mások iránt, amennyire gyöngéd kapcsolat fűz bennünket Istenhez, akit imádunk. Amikor megengedjük Istennek, hogy olyan intim közelségbe kerüljön hozzánk, mint azok, akik életünkben a legjobban szerettek, akkor képesek leszünk úgy látni Őt, mint aki legalább olyan mélyen szeret, mint azok, akik eddig a legjobban. Ezek után nyilvánvaló, hogy az Úr soha nem fog engem haragjában elítélni, érdemeimet pedig bűneim súlya alapján mérlegelni, sőt mindig megbocsátással fog elém sietni, még mielőtt bocsánatát kérhetném.
Az egyetlen lehetőség arra, hogy örökre a pokolra kerüljünk, az az, hogy mindig és újra nemmel válaszolunk Isten és a bennünket szeretők újabb és újabb kezdeményezéseire. „Ha bárki is van, akit örökre magába zárt a pokol, akkor azt az ajtót nem Isten zárta be kívülről, hanem az ember belülről.” (C. S. Lewis) Ne ítéld el azt, aki átkozott (Mt 7,1-2), hanem imádkozzál mindenkiért, hogy befogadják Isten szeretetét!
Hallgassunk új módon az Igére: halljuk, ahogy a szerető Isten a szeretet nyelvén szól hozzánk. Hiszen Jézus is életének nagy részét azzal töltötte, hogy megpróbálta megmutatni a papoknak, az írástudóknak és a farizeusoknak, hogy a Szentírás a szeret nyelvén beszél, amelyet ők oly sokszor félreértettek, amikor szó szerint értelmezték azt.
Felnőttkor (36-65 év)
GONDOSKODÁS vs. STAGNÁLÁS
A kríziseket nem is annyira az évek száma hozza, inkább az átalakulások száma, melyekkel ebben a korszakban szembekerülünk. A felnőttkor krízisei férfiaknál és nőknél különböző formákat ölthetnek: a nők hajlamosak a mások szükségleteivel való törődést (pl. a gyereknevelést) a saját szükségleteikkel való törődéssé alakítani, a férfiak azonban hajlamosak az ellenkező irányba fejlődni: először a saját szükségleteikkel törődnek (pl. karrierépítés), és csak később foglalkoznak mások szükségleteivel. Megoldás: a gondoskodás, avagy a teremtő törődés: törődés önmagunkkal és törődés másokkal.
Az egyénnek először el kell fogadnia saját magát, és bensőséges kapcsolatokat kell kiépítenie, mielőtt kész lenne a másokkal való teremtő törődésre. Ahhoz, hogy valóban éltető módon tudjunk közbenjárni másokért, először is figyelő szívre van szükségünk, amely képes felfogni, hogy Jézus mennyire könyörületesen visel gondot az emberre. Azonban sokszor előfordul, hogy a közbenjáró ima során a másik terheinek a hordozójává válunk. Ilyenkor minden problémájával együtt Jézus kezeibe kell őt ajánlanunk. Hisz Jézus is azt szeretné, hogy ha már mindent megtettünk (amikor szeretettel imádkoztunk egymásért), akkor amire már nem vagyunk képesek, azt adjuk át az ő kezébe.
A szülőknek is mindent meg kell tenniük gyermekeikért, amit csak tudnak, azután hagyniuk kell, hogy Jézus orvosolja azokat a hibákat, melyeket minden szülő elkövet.
A másokkal való teremtő törődés azonban nemcsak abból áll, hogy segítünk rászoruló embertársainkon, hanem abból is, hogy megtanítjuk őket saját adományaik kibontakoztatására: „Adj az éhezőknek egy halat, és egy nap alatt megeszi az egészet. De tanítsd meg őt halászni, és egész életében el tudja majd látni magát:”
Öregkor (65 éves kor után)
TELJESSÉG vs. KÉTSÉGBEESÉS
A teljesség és a bölcsesség kora (a teljesség és a bölcsesség saját életünk elfogadását jelenti), amikor az ember képes úgy visszatekinteni az életére, hogy közben felfedezi a fejlődést, amelyet minden nehézség ellenére elért. Így a látszólagos tragédiák növekedésének forrásaivá válnak. Az emmauszi tanítványok is pontosan ezt az utat járják végig a melléjük szegődött Jézussal: a kétségbeesett tanítványok Jézus haláláról kezdtek beszélni, akiről korábban azt hitték, hogy ő a Messiás. Ezek után Jézus szelíden és egyszerűen megmagyarázta nekik, barátjuk (vagyis az ő) halála hogyan adott nekik új életet Isten bölcs terve alapján. A teljesség fokára eljutva tehát még a halál sem képes megfosztani minket a bölcsességtől, és a többi isteni adománytól! Ezért függetlenül attól, hogy milyen veszteségek érnek bennünket, az időskor bátor vállalása és a bölcsesség abból fakad, ha nemcsak kesergünk a letűnt dolgokon, hanem megleljük a bennük lévő ajándékokat is.
„Az vagyok én, ami túlél engem.” Vagyis minél többet megvalósítunk életünk befejezetlen dolgaiból, annál jobban tudjuk üdvözölni a halált.
„Mindig örvendjetek, sose szűnjetek meg imádkozni, szüntelenül adjatok hálát, mert ezt várja tőletek Isten Jézus Krisztusban”
(1Tessz 5,16-18)
„Mindazért, ami volt és van: köszönet! Mindarra, ami lesz: igen!”
(Dag Hammarskjöld)
