Bármilyen értelmes útmutatást kapjunk is arra nézve, hogy mit tegyünk - ahelyett, hogy arra ösztönöznének minket, hogy magunk töprengjünk el a helyzeten -, elvész az a spontaneitás, amelynek segítségével szembe tudnunk nézni a nehézségekkel. Ha cselekedni is mások javaslatai alapján fogunk, ez nem ébreszti fel bennünk azt a bizonyosságérzést, amelyben akkor lesz részünk, ha a magunk módján ismerjük fel, hogy mi minden játszik szerepet az adott helyzetben, és az milyen cselekvést diktál. Igen komoly szellemi és érzelmi energiát fektetünk be arra irányuló erőfeszítéseinkbe, hogy megtaláljuk a megoldást egy holtpontra jutott helyzetben, és hogy megértsük, hogyan keveredtünk bele gyermekünkkel együtt, és mi a probléma lényege. Gyermekeink, akik mindig érzékenyen reagálnak a szüleikre, ennek tudatában vannak, és növeli önbizalmukat, hogy érdemesnek tartjuk őket ennyi fáradozásra. Gyakran éppen érzelmi elkötelezettségünk ezen jelei azok, amelyek az egész ügyben legmélyebben érintik őket, ezek segítségével érjük el célunkat: a kielégítő és ezért sikeres szülő-gyermek kapcsolatot.
SZABÁLYOK
Mivel minden szabály általánosításon alapul, nem veszi figyelembe az egyénit, és arra ösztönöz minket, hogy mi is hagyjuk figyelmen kívül mindazt, ami csak a mi gyermekünkre és csak a kettőnk kapcsolatára jellemző, ez idővel elidegeníthet minket egymástól.
Személytelen helyzetekben azonban a szabályoknak megvan a maga előnye: segítségükkel megtakaríthatjuk magunknak a döntést. Amint szabályokat állítunk fel, gyermekünk többé-kevésbé engedelmeskedik nekik, azonban mindketten elveszítjük azt a valódi örömet, amelyet olyankor élnénk át, amikor gyermekünk magától ajánlja fel, hogy elvégez valamilyen feladatot. A szabályok tehát eltárgyiasítják és elgépesítik a szülő-gyermek kapcsolatot, jóllehet minden kapcsolat közül ennek kellene a legszemélyesebbnek, leginkább emberinek lennie - olyannak, amely naponta új örömökkel lephet meg bennünket.
A BIZTONSÁG FORRÁSA: A SZÜLŐK MAGATARTÁSA
A gyermek számára semmi sem fontosabb, mint az, hogy a szülő hogyan él meg bizonyos eseményeket, hiszen ennek alapján értelmezni a világot. Az ő számára a biztonság és a megnyugvás egyetlen forrása a szülő. Ezért ha a szülő szorong, akkor az szorongást indukál a gyermekben is. Viszont ha ennek feloldása érdekében a szülő elmerül a tulajdon múltjában, hogy megértse saját magát és gyermekét, a gyermek megérzi, hogy a szülő ezt az ő kedvéért teszi, így közelebb kerülnek egymáshoz, miközben megpróbálnak megbirkózni a helyzettel.
INDÍTÉKOK
Nemcsak a szülő látható viselkedése van hatással a gyermekre, hanem mindaz, ami lelkének tudatos és tudattalan rétegében játszódik le. Ezek együtt jelentik azokat a támpontokat, amelyekre a gyermek saját magáról és a világról kialakított képét alapozza. Nemcsak a helyzettől, vagy a történések kontextusától függ nagyon sok, hanem a gyermek életkorától és a szülő érzéseinek természetétől és erősségétől is. A kulcsszerepet az adott szituációban a szülő viselkedése játssza, a gyermek ugyanis ennek alapján igyekszik kihámozni a történés jelentését. Az elég jó szülő tekintettel van a gyermek érzékenységére, akinek akcióit és reakcióit, helyeslését és bírálatait megfontolt tapintat hatja át. Az elég jó szülő arra törekszik, hogy a helyzetet egyszerre nézze a saját perspektívájukból és a gyermek teljesen másfajta szemszögéből (elismerve, hogy a gyermek éretlensége csak a saját szempontú felfogást teszi lehetővé). Ezt a kettős perspektívát viszont szinte lehetetlen megőrizni olyan kérdésekben, melyek erős érzelmeket keltenek bennünk, vagy amelyek rendkívül fontosak a számunkra a gyermek boldogsága és jövőbeli sikere szempontjából. Minél fontosabb és egyértelműbb egy kérdés a mi szemünkben, annál kevésbé vesszük a fáradságot, hogy kiderítsük a gyermek viselkedése mögött rejlő indítékokat. Ám a gyermek szemében az a tény, hogy a szülő jobban tud érvelni, és jobban ismeri a releváns tényeket, mindössze annyit jelent, hogy az ő véleményét lesöpörték az asztalról. A szülők többnyire nincsenek tudatában annak, hogy önnön indítékaik és viselkedésük ugyanolyan értelmetlen a gyermekük számára, mint a gyermek viselkedése az ő számukra. Ha a konfliktus legalább egyik résztvevője nem képes figyelembe venni a másik álláspontját, nem jöhet létre kielégítő megoldás. Ezért a mindkét fél számára elfogadható megoldásig csak akkor juthatunk el, ha a szülő előbb méltányolta a gyermek kívánságait és szempontjait - legyenek azok bármilyen naivak és éretlenek. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy el is fogadjuk őket. Az elég jó szülő megvizsgálja a gyermek indítékait, megpróbálja megérteni gondolatait, és méltányolni vágyait azért, hogy tisztában legyen azzal, hogy gyermeke mit, miért és hogyan szeretne elérni. E tisztánlátás segíthet a szülőnek abban, hogy be tudja bizonyítani a gyermek szempontjából, hogy módszerei esetlegesen miért alkalmatlanok saját célja eléréséhez, és mik azok, amik jobb eredményre vezetnének. Ezzel rábírhatja gyermekét arra, hogy minden tőle telhetőt megtegyen annak érdekében, amire vágyakozik. A gyermek számára rendkívül jó érzés, ha komolyan vesszük, és ha úgy látja, hogy szülei megértik. Mivel éppen az a célja, hogy jól érezze magát, ez a kielégülés elfogadható kárpótlást nyújthat neki azért, hogy változtatnia kell a viselkedésén.
Mindezek fényében az nem megoldás, ha ráparancsolunk, hogy engedelmeskedjen a kívánságainknak. Pillanatnyilag talán keresztülvihetjük akaratunkat, ám ha ezt úgy érjük el, hogy megtörjük a gyermek akaratát, akkor ez a későbbiekben károsíthatja az önbizalmát. Mivel a gyermek képtelen túllátni a pillanaton, vagy felfogni, hogy egy-egy problémának más megközelítése is lehetséges, a szülőnek kell olyan megoldást találnia, amely kellőképpen figyelembe veszi mindkettőjük nézeteit. Gyermekünk nagyon közel áll hozzánk, ezért a dolgot tovább nehezíti, hogy azt képzeljük, ismerjük az indítékait. Így nem érezzük szükségét, hogy gondosan megvizsgáljuk őket. Ha ehhez az érzelmi közelséghez empátia és objektivitás is társul, csak akkor fedezzük fel (vagy ő fedi fel) valódi indítékait. Ahhoz, hogy kialakuljon bennünk az empátia, rá kell ébrednünk, hogy milyen hihetetlenül fontosak vagyunk a gyermek számára. Sajnos ezt a felismerést megnehezíti, ha a gyermek dacol velünk, mert ezzel a viselkedéssel éppen azt tagadja, hogy fontosak vagyunk neki.
A gyermek, lévén a mi gyermekünk, hozzánk hasonlóan csak olyan indítékok alapján cselekszik, melyeket helyesnek ítél, jóllehet ezek az indítékok még egy igen éretlen világképen alapulnak. Ahhoz, hogy a különböző indítékainkat összebékíthessük, a mi részünkről meglehetősen nagy türelemre és jóindulatra van szükség.
A "MIÉRT" KÉRDÉSE
"Valahányszor így faggattak, mindig úgy éreztem, hogy sarokba szorítanak"
A szülők "miért" kérdést rendszerint bíráló szellemben teszik fel, azzal az a priori meggyőződéssel, hogy a gyermek úgysem tudja helytállóan megindokolni a tettét. Ezért ezekben a feszült és bonyolult helyzetekben először inkább gondolkoznunk el, hogy mik lehetnek a gyermek indítékai, illetve magyarázatot kell találnunk a viselkedésére, arra, hogy mi ösztönözte, és hogy milyen célt szolgált.
Sokszor megeshet, hogy a gyermek indítékait teljes szívből helyeseljük, mégis kénytelenek vagyunk megakadályozni abban, amit tesz. Ha őszintén válaszol a kérdéseinkre, és mi elítéljük őt azért, amit bevallott, azzal azt erősítjük meg benne, hogy mindenképpen rosszul jár, ha elmondja az igazat ("amikor őszintén megmondom, miért tettem valamit, csak annyit érek el vele, hogy összeszidnak miatta”). Az a gyermek, aki maga se tudja milyen indítékok alapján cselekedett, faggatásunk hatására úgy érzi, azt várjuk tőle, hogy tisztában legyen saját magával, emiatt a kérdezősködés arra ösztönözheti, hogy hazudjék nekünk. Ha megértettük indítékait, és őt felvilágosítottuk erről, akkor mindketten jobban járunk.
AMIKOR A VÁLASZ: "NEM TUDOM!"
A "nem tudom" válasz gyakran nem puszta mentegetőzés vagy köntörfalazás, hanem a gyermek tanácstalanságának őszinte kifejezése. Ha azt akarjuk, hogy gyermekünk nyíltan válaszoljon a kérdéseinkre, tudtára kell adnunk, hogy tiszteletben fogjuk tartani a válaszát.
Ezért ilyenkor is meg kell próbálnunk együttérzéssel reagálni a gyermek helyzetére. Saját felnőtt tapasztalataink alapján kínálhatunk fel neki megoldást, amit fontolóra vehet, azután bíztassuk, hogy mondjon véleményt az ötletünkről, majd ha kell, próbáljon javítani rajta.
Mivel a felnőttek nézőpontja erősen különbözik a gyermekétől, ezért sokszor nehezen tudjuk felfogni azt, hogy hogyan jut el a gyermekünk egy-egy döntésig. Ha viszont megpróbáljuk a dolgot az ő szemszögéből nézni, figyelembe vesszük indítékait, és olyan javaslatokat kínálunk neki, amelyek arról tanúskodnak, hogy vele összhangban gondolkodunk, akkor boldogan és őszintén elmondja nekünk, mi jár a fejében. Ám amikor haragszunk rá, és magyarázatot követelünk tőle, olyankor úgy érezheti, hogy kételkedünk benne, vagy elítéljük. Minden gyerek képes arra, hogy kiolvassa a helytelenítést szülei hanghordozásából, arckifejezéséből, testtartásából. És akár sokat kritizálták a múltban, akár nem, minden bírálatról úgy érzi, hogy az nem pusztán gondolatai és cselekedetei ellen irányulnak, hanem saját maga, egész személyisége ellen.
Ha empátiával reagálunk gyermekünk indítékaira, és igyekszünk az ő szemszögéből nézni a dolgokat, akkor is megeshet, hogy képtelenek vagyunk azonosulni a szempontjaival, vagy képtelenek vagyunk helyeselni a viselkedését. Ám ha biztosítjuk őt jóindulatunkról, akkor szívesebben fogadja útmutatásainkat. Talán nem örül kifogásainknak, de nem fogja úgy érezi, hogy föléje kerekedtünk. És ha megváltoztatja majd nézeteit és viselkedését, azt nem szorongásból, hanem szeretetből teszi: nem azért, mert retteg elégedetlenségünktől és büntetésünktől, hanem mert szeretné megőrizni megbecsülésünket.
FEGYELMEZÉS
A legjobb módja annak, hogy valakiből fegyelmezett személy váljék az, ha megpróbál utánozni valakit, akit csodál - nem pedig az, hogy szóbeli utasításokat követ. Minél kisebb a gyermek, annál inkább csodálja a szüleit, nem is tehet mást: kénytelen hinni tökéletességükben, hogy biztonságban érezze magát. Ahogy a gyermek növekszik, és egyre több embert ismer meg, szülei kezdenek kevésbé tökéletesnek tűnni a szemében. Azonban a fiataloknak is szükségük van olyan személyre, akit csodálhatnak, ugyanúgy, mint kisgyermek korukban. Csak a szülőkön múlik, hogy felhasználják-e gyermekük kötődés iránti szükségletét arra, hogy bizonyos területeken előmozdítsák benne az önfegyelem kifejlődését, és ami ennél is fontosabb: építsenek-e arra a tartós, belső kötelezettségre, amely arra ösztönzi, hogy törekedjék a fegyelmezettségre.
Parancsainkra a gyermekek vagy engedelmeskednek vagy nem, ám a szívük mélyén nem is ezekre, hanem inkább jellemünkről és viselkedésünkről szerzett benyomásaikra reagálnak. Minél jobban szeretnek bennünket, annál jobban utánoznak, és minél kevésbé kedvelnek és csodálnak minket, annál inkább igyekeznek úgy alakítani a személyiségüket, hogy az eltérjen a miénktől.
Amikor a gyermek életének és viselkedésének legfontosabb aspektusait mások szabályozzák, nem látja szükségét, hogy uralkodjék saját magán, hiszen ezt mások megteszik helyette. Az önfegyelem alapja ugyanis az az igény, hogy saját döntései alapján cselekedhessen, amelyhez önálló gondolkodással jutott el. Amikor arra bíztatjuk gyermekünket, hogy gondolkodjék önállóan, és cselekedjék kizárólag saját meggyőződése alapján, akkor növeljük önbecsülését. Ha viszont ráparancsolunk, hogy tegye az ellenkezőjét annak, amit szeretne, akkor önbecsülését romboljuk.
Az önfegyelem kialakulásában fontos szerepet játszik a türelem, amellyel a szülő megvárja, hogy a gyermek eldöntse mit akar tenni. A szülő ezzel fontos példát mutat, és bízik abban, hogy a gyermek - ha elég időt kap rá - magától is eljut a helyes döntéshez. Ez a meggyőződés tovább növeli a gyermek önbecsülését. Az önfegyelemre nem lehet sietve szert tenni, ehhez igen sok időre és türelemre van szükség. Az a szülő, aki siet, rákényszeríti a gyerekre a fegyelmet, holott arra van szüksége, hogy bízzunk benne: a gyermek idővel magától is rászánja magát a helyes viselkedésre. A valódi önfegyelem saját önbecsülésünkből táplálkozik!
A türelem nem látványos erény, és nem is tesz akkora befolyást a gyermekre, mint az, ha a szülő elveszíti az önuralmát. A szülőknek ezért a helyzetek végtelennek tűnő sorában kell tanúbizonyságot tenniük önuralmukról és türelmükről, annak érdekében, hogy gyermekük is megtanulja az ilyenfajta viselkedés helyességét. Mivel nem tudhatjuk, hogy gyermekünk melyik tulajdonságunkkal fog azonosulni, cselekedeteinkben mindig a követekezetességre kell törekednünk. Gyermekünk majd felnőttkorában eldönti, hogy melyik értékeinkkel kíván azonosulni és melyekkel nem, ám fontos tudni, hogy ezek az érett elhatározások mind a kora gyermekkori azonosulásra épülnek rá!
MIÉRT HATÁSTALAN A BÜNTETÉS?
“Büntetéssel csak elhallgattatni lehet, meggyőzni nem" (Samuel Johnson)
Gyermekünk büntetése semmilyen körülmények közt nem kívánatos, még akkor sem, ha a büntetés által könnyebben szabadulhatunk meg a haragtól és a bűntudattól. A büntetés, különösen ha kínos és megalázó, igen traumatikus élmény, mivel önmagában is fájdalmas, valamint megrendíti a gyermek bizalmát szülei jóakaratában, ami biztonságérzetének legszilárdabb alapja. Minden büntetés - akármilyen jogos is - hátráltatja azon célunkat, hogy gyermekünk szeressen bennünket, és elfogadja értékeinket.
A büntetéstől való félelem visszatarthatja a gyermeket a helytelen cselekedetektől, arra azonban aligha ösztönzi, hogy helyesen viselkedjen. Ugyanígy: visszatarthatja a rendbontástól, de önfegyelemre soha nem fogja megtanítani. A gyermekek a büntetésből csak azt tanulják meg, hogy mindig az erősebbnek van igaza.
Az egyetlen valóban hatékony fegyelem az önfegyelem, amire az ösztönöz bennünket, hogy szeretnénk elismerésre méltóan viselkedni, és kiérdemelni saját értékeink szerinti tulajdon megbecsülésünket, azaz elégedettek lehessünk önmagunkkal, jó legyen a lelkiismeretünk. Ez a fegyelem azokból az értékekből táplálkozik, amelyeket azért tettünk magunkévá, mert szerettünk, csodáltunk, és utánozni akartuk azokat az embereket, akik ezek szerint élnek. Ezért nemigen lehet lelkiismeretnek nevezni azt, ami azt sugallja, hogy ne tegyünk rosszat, mert megbüntetnek érte. Lelkiismeretünk akkor végzi jól a feladatát, ha azért ösztönöz bennünket a jóra, mert tudjuk, hogy különben el kellene szenvednünk mindazt a fájdalmat és depressziót, ami az önmagunkkal való elégedetlenséggel jár.
Kizárólag az önbecsülés képes visszatartani minket attól, hogy mindig azt tegyük, amihez éppen kedvünk van. Ezért ha a szülő fegyelemre akarja nevelni a gyermekét, arra kell törekednie, hogy növelje a gyermek önbecsülését.
Bármit tesz is a gyermek, akár jót, akár rosszat, a szülők pozitív vagy negatív reakciója erős hatással van személyiségének alakulására. Ha komoly vétséget követ el, erre az ügy súlyosságának megfelelően kell reagálni, hogy a gyermek okulhasson a történtekből. Amikor helytelenítjük a gyermek cselekedetét, és azt mondjuk neki, hogy bizonyosak vagyunk benne, hogy nem akart semmi rosszat, ez a pozitív megközelítés megkönnyíti neki, hogy ne utasítsa el azt, amit tőlünk hall. A gyermekek csak akkor éreznek elegendő ösztönzést jóindulatunk elnyerésére és megtartására, róluk alkotott kedvező képünk megőrzésére, ha bizonyosak benne, hogy ők maguk fontosabbak nekünk, mint vétségük.
Ha egy gyermekkel közöljük - ráadásul haragos és helytelenítő hangsúllyal -, hogy rosszat cselekedett, ezzel csökkentjük önbecsülését és irántunk érzett szeretetét, így azt a vágyát is, hogy a cselekedeteivel elnyerje helyeslésünket. Ha viszont biztosítjuk róla, hogy meg vagyunk róla győződve, ha tudta volna, hogy helytelen dolgot cselekszik, akkor sose követi el azt, ezzel növeljük az önbizalmát, és irántunk érzett szeretetét. A jelenben a szeretet iránti vágy ösztönzi a helyes viselkedésre, így később, felnőttkorában az önbecsülése motiválja majd, hogy erkölcsös életet éljen.
Az elég jó szülő rádöbben, hogy bosszúságának forrása sokkal inkább saját magában van, mint a gyermek cselekedetében. Ha átadja magát a haragnak, azzal senkinek sem fog használni. Amikor haragszunk, olyankor nem érvelünk ésszerűen. Ilyenkor képtelenek vagyunk méltányosan megítélni a helyzetet, és ennek alapján cselekedni. Éppígy a gyermek sem képes befogadni, amit mondunk, hiszen inkább az érzelmeinkre, mintsem az érveinkre reagál. Ha megpróbáljuk indulatainkat fékezni, ha megfontoltan beszélünk a gyermekkel, akkor is megérzi elfojtott érzéseinket, és inkább azokra figyel, mint a szavainkra. Ha úgy teszünk, mintha higgadtak lennénk, miközben forr bennünk a düh, a gyermek ráébred, hogy nem vagyunk őszinték önmagunkkal.
Az egyetlen helyes és hatásos módszer, amellyel rávehetjük, hogy kéréseinknek eleget tegyen az, ha értésére adjuk, hogy esetleg - átmenetileg - csökkenthet az iránta érzett szeretetünk. Tehát ha nem viselkedik jobban, nem tudjuk annyira becsülni, mint azt ő és és mi is szeretnénk. Azokban a pillanatokban, amikor komoly csalódást okozott nekünk, iránta érzett szeretetünk alighanem mélyponton van, és ha azt akarjuk, hogy jobban viselkedjen, akkor ezt tudtára kell adjuk. Az a gyermek, aki felfogja ezt az üzenetet, a saját indítékai alapján fog felhagyni a helytelen viselkedéssel azért, hogy biztosítsa magának a szülő tartós és zavartalan szeretetét. Miután kifejeztük tette iránti nemtetszésünket, és még dühösek vagyunk, az a leghelyesebb, ha ilyenkor rövid időre eltávolodunk a gyermektől. “Annyira csalódott vagyok, hogy ebben a pillanatban nem szeretnék veled lenni”. Ám soha ne azért küldjük el a gyereket a közelünkből, hogy ezzel megbüntessük, hanem azért, hogy mind nekünk, mind neki módja legyen kissé eltávolodni mindattól, ami történt, lehiggadni, és újra átgondolni a dolgokat. Nagyon óvatosan bánjunk ezzel a módszerrel, mert a magára maradástól való félelem teszi a legmélyebb hatást a gyermekre. Ilyenkor számára a szülő szeretet forog kockán, annak elvesztése pedig súlyos fenyegetés a számára. A gyermekben, akit ideiglenesen kitiltanak szülei társaságából, tudattalanul újraéled a csecsemő réges-régi félelme, aki a szülei nélkül életképtelen. Ennek az újjáéledő szorongásnak a hatására nagy erővel éli át, hogy milyen nagy szüksége van a szüleire, és mindent megtesz annak érdekében, hogy azok visszafogadják őt szeretetükbe. Az a megkönnyebbülés, boldogság, amelyet a szülő és a gyermek olyankor élnek át, amikor rövid elválás után visszatalálnak egymáshoz, csak használ a kapcsolatunknak. Az elég jó szülőnek rossz érzés, ha kénytelen rövid időre eltávolítani a gyermekét a közeléből, még akkor is, ha mindez annak érdekében történik, hogy mindketten megbirkózhassanak a negatív érzéseikkel, hogy a pozitívak keredhessenek felül.
Az elég jó szülő lemond a büntetés alkalmazásáról, és mindent megtesz, hogy az időnkénti szidást kellő mennyiségű dicsérettel ellensúlyozza, valahányszor csak a gyermek megérdemli azt - a valóban jogos dicséret ugyanis mindkettőjüket boldoggá teszi. Tehát a dicséret és az átmeneti szeretetmegvonás a két legmegbízhatóbb módszer a gyermek formálódó személyiségének alakítására.
