Beszélj úgy, hogy érdekelje

A Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje - módszer nagyszerűsége abban rejlik, hogy egyszerű, gyakorlatias megoldásokat kínál napi problémáink megoldására és elkerülésére, mindezt az érzések elfogadásán, egymás tiszteletben tartásán, és a konfliktusok megelőzésén keresztül, megannyi valóságból vett példával és esettanulmányokkal alátámasztva (tehát nem a levegőbe beszélnek).

Adele és Elanie (a szerzők) mindezt így fogalmazzák meg:

“A mi célunk az, hogy megszólítsuk a gyermekeinkben rejlő legjobb tulajdonságokat, az intelligenciájukat, kezdeményezőkészségüket, felelősségérzetüket, a mások igényeire való érzékenységüket. Olyan "nyelvet" keresünk, amely az önbizalmat táplálja. Olyan érzelmi légkört szeretnénk teremteni, amelyben a gyermekeink késztetést éreznek arra, hogy együttműködjenek velünk, mégpedig azért, mert fontosak vagyunk nekik, és ők is fontosak önmaguk számára.”

Szerencsére módszerüket ma már Magyarországon is oktatják: Értsünk szót, Másképp nevelünk program, de szerintem a könyvből is viszonylag könnyen el lehet sajátítani az alap-attitűdöt, legfeljebb kicsit tovább tart az ülepítés, mert bizony felülírni a "zsigeri reakciókat" néha nem könnyű.... 

Az érzelmek elfogadásának jelentőségéről:

Egy kisgyerek nagyon sokszor nem tudja miért is érzi magát így vagy úgy. A "miért vagy szomorú?" kérdés helyett sokkal nagyon segítség ilyenkor, ha azt mondjuk "látom, valami nagyon elszomorított" (de vannak olyan gyerekek is, akik jobb szeretik, ha a szülő egyáltalán nem mond semmit, csak jelen van, számukra ez is éppen eléggé vigasztaló). A legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk megérteni gyermekünk érzéseit. Nem fogunk mindig sikerrel járni, de próbálkozásainkat így is nagyra fogja értékelni, sőt, így sokszor könnyebben elfogadja az általunk szabott határokat. Ha megértik és elfogadják az érzelmeit, sokkal könnyebben tud konstruktívan gondolkodni is. Azzal, hogy beszélünk hozzá, és tudomására hozzuk, hogy mit érez, segít neki ellazulni. Mondhatni az érzelmek kezelése sokkal inkább művészet, mint tudomány :)

Fontos: minden érzést el lehet fogadni, de bizonyos cselekedeteket korlátozni kell. Pl. "Megértem, hogy dühös vagy a bátyádra, de szavakkal, és ne pedig ököllel hozd tudomására, amit akarsz." VAGY "Nem tetszett, amit most mondtál. Ha mérges vagy valami miatt, akkor azt hozd tudomásomra valamilyen más módon, akkor talán tudok segíteni."

Segítség az érzelmek feldolgozásában:

1. Hallgassuk meg őt csendben és figyelmesen

2. Fogadjuk el az érzéseit néhány együttérző szó (ó, nahát, értem) használatával

3. Adjunk nevet az érzéseknek ("ez biztos nagyon elkeserítő lehetett")

4. Képzeletben teljesítsük gyermekünk kívánságát ("bárcsak rajtam múlna, hogy mikor érik a sárgabarack). A gyerekeknek nagyon fontos, hogy komolyan vegyük a kívánságaikat, írhatunk kívánságlistát is!

Az együttműködésről

Senki sem mondta, hogy könnyű szülőnek lenni: kezelnünk kell a rengeteg fájdalmat, dühöt, frusztrációt, mindeközben a józan eszünket is meg kell őriznünk. Mindezekhez elsőként saját negatív érzéseinkkel kell megküzdenünk.

Tény, hogy a szülői szereppel járó egyik legnagyobb frusztráció abból származik, hogy nap mint nap olyan viselkedésformákra próbáljuk meg rávenni gyermekünket, melyek általunk és a társadalom által elfogadottak. A szülő energiájának nagy része arra megy el, hogy elfogadtassa gyermekével a társadalmi normákat. És minél jobban erőltetjük, annál jobban ellenállnak....

Ehelyett:

1. Írjuk le a problémát ("egy vizes törölköző van az ágyamon")

A tárgyilagos, leíró nyelv használatában az a legjobb, hogy véget vet az ujjal mutogatásnak, vádaskodásnak, és sokat segít abban, hogy a megoldandó problémára koncentráljunk. Ha leírjuk mi történt (ahelyett, hogy ki mit tett), megkönnyítjük a gyermek számára a problémára való koncentrálást, és annak megoldását. A leíró módszer akkor működik a leghatékonyabban, amikor a gyermek érzi, hogy őszintén igénylik a segítségét.

2. Adjunk információt ("a törölköző összevizezi az ágyamat")

Ennek a módszernek a segítségével gyermekünk rengeteget tanul a világ dolgairól és működéséről, mindamellett a beléje vetett bizalmunkat tapasztalhatja meg. Arra viszont figyeljünk, hogy ne adjunk neki olyan információt, amivel már amúgy is tisztában van.

3. Fejezzük ki egyetlen szóval ("a törölköző")

A gyerekek nem szeretik a hosszas kiselőadásokat, kioktatást, prédikációt. Minél rövidebben emlékeztetjük őket, annál jobb. A kamaszok különösen szeretik az egyszavas kijelentéseket, megkönnyebbülés nekik a sok hegyibeszéd után. Ennek a módszernek az ereje abban rejlik, hogy a kedvüket szegő parancsok helyett olyan eszközt kapnak, amellyel saját kezdeményezőkészségüket és intelligenciájukat tehetik próbára.

4. Beszéljünk az érzéseinkről ("nem szeretek nyirkos ágyban aludni")

Azok a gyerekek, akiknek tiszteletben tartják az érzéseiket, maguk is elfogadóbban mások érzései iránt. Arra viszont ügyeljünk, hogy sose tegyünk megjegyzést a gyermek jellemére, tulajdonságára!

5. Üzenjünk írásban ("ide tegyél vissza engem, hogy ne legyek mindig nedves, köszi: a Törölköző")

Ehhez a módszerhez nem szükséges az írás-olvasás, kisebbeknek is üzenhetünk így (csak legyen, aki felolvassa  - meglepően hatékony tud lenni ;)) A gyerekeket egészen meg tudja hatni, ha szüleik veszik a fáradságot, és üzenetet írnak nekik, ezek az alkalmak többnyire jó szájízt hagynak meguk után. Nagyobb gyerekeket pedig írott vagy rajzolt válaszra is ösztönöz.

A büntetésről

“A büntetés nem hatékony fegyelmezési módszer, mivel különös módon éppen azt a viselkedési formát tanítja meg a gyereknek, amit el szeretnénk kerülni. Sok szülő egyszerűen azért nyúl a büntetés eszközéhez, mert senki sem tanított nekik jobb fegyelmezési módszert” (Dr. Fitzhugh)

“A fegyelmezés alapjában véve egy olyan programozott iránymutatás, amely segít az embereknek az önkontroll, önirányítás és hatékonyság kifejlesztésében. Ha azt akarjuk, hogy működjön, akkor a fegyelmezésnek kölcsönös tiszteleten és bizalmon kell alapulnia.” (Brian G. Gilmartin)

Előszöris fel kell hagynunk azzal, hogy gyermekünkre mint “megoldandó problémára” gondolunk. El kell felejtenünk, hogy csak azért, mert felnőttek vagyunk, mindig mi tudjuk a helyes válasz. Hinni kell benne, hogyha megosztjuk egy kisemberrel a valódi érzéseinket, és mi is odafigyelünk az ő érzéseire, akkor ketten ki tudunk találni egy olyan megoldást, ami mindkettőnknek jó. Ha konfliktus van köztünk, akkor nem egymás ellen kell fordítani az energiáinkat, ehelyett fordítsuk őket a megoldás keresésére. Ezzel a hozzáállással olyan eszközt adunk a kezükbe, amellyel aktív közreműködői lehetnek a számukra megnyugtató megoldások kidolgozásában.

Ugyanakkor egy gyereknek igenis meg kell tapasztalnia cselekedeteinek következményeit, de semmiképpen sem a büntetés által. A büntetés eltereli a figyelmét, és bosszúbeteljesítő fantáziálásra készteti. Viszont ha nem okolunk és büntetünk, azzal segítünk neki, hogy ne a bosszúra koncentráljon, sőt! Lehetőséget adunk neki, hogy felelősségteljes lépést tegyen.

Fontos: amikor csak lehetséges, a nemtetszés kifejezését mindig a hiba kijavítása felé való útmutatás kövesse. A lelkiismeretfurdalás után nagyon fontos, hogy a gyermek visszakapja önmagával kapcsolatos jó érzéseit, és ismét úgy tekintsen magára, mint aki a családnak megbecsült, felelősségteljes tagja.

Büntetés helyett:

1. Határozottan fejezzük ki rosszallásunkat (anélkül, hogy a gyermek jellemét támadnánk)

2. Mondjuk el mik az elvárásaink

3. Mutassuk meg hogyan teheti jóvá a hibáját

4. Adjunk választási lehetőséget

5. Cselekedjünk

6. Problémamegoldás

Hagyjuk, hogy az első néhány ötlet a gyermektől származzon. Minden ötletet üdvözöljünk, és lehetőleg jegyezzük is fel - az írott szó méltóságot ad a mondottaknak. Ha kell, készítsünk “megvalósítási tervet”: milyen lépéseket kell tenni, ki miért lesz felelős, mi legyen a határidő stb. Fontos, hogy a gyermek úgy tekintsen magára, mint aki a megoldásnak, és nem pedig a problémának a része.

Problémamegoldás előtt hasznos “mantrák” szülőknek (saját nyugalmunk megőrzése érdekében):

“Olyan elfogadó leszek, és annyira ráhangolódom a gyermekemre, amennyire csak lehetséges. Oda fogok figyelni azokra az információkra és érzésekre, amelyek korábban elkerülték a figyelmemet.”

“Nem fogok ítélkezni, értékelni és kioktatóan viselkedni. Nem próbálkozom a meggyőzéssel sem.”

“Minden új ötletet számba veszek. Akármilyen vad is legyen.”

“Nem hagyom, hogy nyomasszon az idő. Ha nem tudunk azonnali megoldást találni, akkor talán további beszélgetésre, vizsgálódásra van szükség.”

Visszaeső "bűnözőknek":

“Ha sajnálod, akkor az azt is jelenti, hogy másképp viselkedsz”

“Ha sajnálod, amit tettél, akkor változtatsz is”

“Örülök, hogy sajnálod, amit tettél. Ez az első lépés. A második az, hogy megkérdezed magadtól mit kellene tenned.”

Az önállóság támogatása

Gyermekeink (főleg kis korban) egyértelműen függnek tőlünk, amikor megszületnek, jóformán magatehetetlenek. Az évek múltával azonban ez a függés ellenséges érzéseket válhat ki bennük (a tehetetlenség, értéktelenség érzése dühöt és frusztrációt ébreszt bennük).

Hogyan támogathatjuk önállóságukat?

1. Hagyjuk döntést hozni

“A szürke vagy a piros nadrágot szeretnéd ma felvenni?”

2. Mutassunk tiszteletet erőfeszítései iránt

“Időnként nem könnyű felhúzni a dzseki cippzárját. Néha segít, ha először letolod a végéig, aztán újra felhúzod.”

Ha a gyermek erőfeszítéseit tisztelet övezi, akkor ő is összeszedi a bátorságát, és sokszor maga is képes megküzdeni a problémával. Ha sikerrel jár, akkor átjárja a büszkeség érzése, hogy valami komoly feladatot oldott meg.

3. Ne tegyünk fel túl sok kérdést

“Örülök, hogy látlak. Isten hozott idehaza.”

Ha túl sok kérdést teszünk fel, azt a másik a privát szférájának megsértéseként érzékelheti. A gyerekek elmesélik, amit akarnak, ha hagyjuk őket.

4. Ne siessük el a válaszadást

“Érdekes kérdés. Te mit gondolsz erről?”

Ha a gyerek feltesz egy kérdést, akkor engedjük meg, hogy először ő maga keresgélje a választ. Ha azonnal válaszolunk a kérdésre, akkor ezzel az ő mentális munkájukat végezzük el helyettük, ezért sokkal hasznosabb, ha visszafordítjuk a kérdést az ő irányukba. Amire igazán szüksége van ilyenkor, az egy olyan felnőtt, aki segít neki kibogozni a kusza gondolatokat és érzéseket, illetve azokat továbbvinni (később mindig lesz rá lehetőség, hogy a szülő a helyes választ megadja, feltéve, ha továbbra is fontos). Ezért semmi szükség elkapkodni a választ.  ha szükséges, fogalmazzuk át kérdés formájában a problémát, és utána lehetőleg maradjunk csendben. A szülő hallgatása a gyermek problémamegoldási képességének táptalaja.

A válaszkeresés folyamata legalább olyan értékes, mint a válasz maga!

5. Bátorítsuk az otthonunkon kívüli eszközök és források használatában

“Talán a kisállat-kereskedő tudna valami jó ötletet adni’

A családtól való függőség érzését azzal (is) csökkenthetjük a gyermekben, ha megmutatjuk neki, hogy egy szélesebb közösség veszi körül, amely akár kiaknázatlan információ- és eszközforrásnak is tekinthető. A külső világ (többiek az oviban/iskolában, a boltos néni, a kisállat-kereskedő stb.) is bizalommal segítségül hívható, ha gondjuk van, hiszen a világ nem egy idegen hely: ha segítségre van szükség, megtalálhatja. A házon kívüli információforrások általában sokkal nagyobb hatással vannak a gyerekekre, mint anya és apa összes okossága együttvéve.

6. Ne vegyük el a reményt

“Á, szóval el akarsz menni a meghallgatásra. Biztos izgalmas lesz!”

Azzal, hogy megpróbáljuk megóvni gyermekünket a csalódástól, sokszor a reménytől, az akarástól, az álmodozástól, bizonyos esetekben álmai elérésétől fosztjuk meg őt.

7. Hagyjuk, hogy a gyermek uralja saját testét (pl. ne igazítsuk meg folyton a haját ruháját stb.)

8. Ne másszunk bele a gyermek életének minden apró részletébe

9. Sose beszéljünk úgy a gyermekről a jelenlétében, mintha ő ott se lenne (független attól hány éves)

10. Engedjük, hogy a gyermek maga válaszoljon

Kérdés: “Petike örült a kistestvérnek?” Válasz: “Majd ő megmondja, elvégre ő tudja jobban”

11. Mutassunk tiszteletet, ha gyermekünk végül készen áll

“Hamarosan Te is úgy fogod használni a wc-t, mint apa és anya.”

12. Kerüljük a “NEM” túl gyakori használatát

A "NEM" néhány alternatívája:

a) Adjunk információt (és lehetőleg hagyjuk ki a mondatból a "nem" szót)

Kérdés: “Átmehetek Zsuzsihoz?” Válasz: “10 perc múlva vacsorázunk”

b) Fogadjuk el a gyermek érzéseit

c) Írjuk le a problémát

d) Amikor csak lehetséges, cseréljük fel a "nem"-et "igen"-re.

“Menjünk ki a játszótérre!” Válasz: “Rendben, amint megebédeltél”

e) Adjunk magunknak gondolkodási időt

Kérdés: “Aludhatok ma Palinál?” Válasz: “Még gondolkodom rajta”

Ez az egyszerű mondat két dologban is segít: egyrészt megnyugtatja a gyereket, mert látja, hogy a kérését komolyan megfontolják, másrészt pedig időt kap a szülő, hogy átgondolja hogyan is érez a kérdéssel kapcsolatban.

Tény és való, hogy a “NEM” sokkal rövidebb, mint az itt felsorolt lehetőségek némelyike. De ha figyelembe vesszük, hogy a szokásos “NEM”-et milyen mértékben követi siker, akkor talán a hosszabb út ebben az esetben a rövidebb :)

Ha odafigyelünk gyermekünk érzéseire, megosztjuk velük saját érzéseinket, vagy bevonjuk őket a problémák megoldásába, azzal tulajdonképpen pontosan arra bátorítjuk őket, hogy támaszkodjanak saját magukra. Ezért életük apró részleteinek irányítását nyugodtan rájuk bízhatjuk. Ugyanakkor komoly kihívást is jelenthet a szülőnek egy olyan “nyelv” elsajátítása, amellyel gyermeke felelősségérzetét támogathatja, mert sokszor sokkal egyszerűbbnek és gyorsabbnak érezzük, ha mindent elvégezhetünk helyettük. Különösen nagy önmegtartóztatást és önfegyelmet igényel, hogy ne akarjunk azonnal tanácsokat osztogatni.

A dicséretről

“Az önértékelésnek döntő szerepe van az ember gondolkodási folyamataiban, érzéseiben, vágyaiban, értékeiben és céljaiban. Ez a viselkedés legfontosabb mozgatórugója.” (N. Branden)

Minden egyes alkalommal, amikor tiszteletet mutatunk a gyermek érzései iránt, választási lehetőséget adunk nekik vagy engedjük, hogy maga oldjon meg egy problémát, akkor nő az önbizalma és önértékelése.

Azok a gyerekek, akiknek otthon mindig a legjobb tulajdonságait hangsúlyozzák, nagy valószínűséggel jobb képet alakítanak ki magukról, inkább küzdenek a kihívásokkal, és az is valószínű, hogy magasabb célokat tűznek ki maguk elé, mint azok a gyerekek, akik otthon nem ezt kapják.

Milyen a JÓ dicséret?

Ahelyett, hogy értékelnénk, mondjuk el...

1. ...amit látunk

“Tiszta a padló, le van takarva az ágy, a könyvek ott sorakoznak a polcon”

2. .amit érzünk

“Milyen kellemes érzés bejönni ebbe a szobába”

3. Foglaljuk össze a gyermek dicséretreméltó viselkedését egy szóban

“Szétválogattad a ceruzáidat, tollaidat, zsírkrétáidat, és külön dobozba raktad őket. Ezt nevezem rendszeretetnek!”

Csupán csak annyira van szükség, hogy valóban nézzük, halljuk, és aztán a szavakkal is kifejezzük amit látunk és érzünk. Ezek után a gyermek képes önmagát is megdicsérni (ezáltal képes egyre jobban felismerni és megbecsülni saját erősségeiket). Az ilyen pillanatok, amikor a gyermek megerősítést kap, életre szóló viszonyítási pontot jelentenek neki, és ha később kétségei támadnak önmaga felől vagy elkedvetlenedik, ezekhez mindig visszatérhet. Hiszen valami olyat vitt véghez a múltban, amire büszke lehetett, és a jövőben is képes lehet erre.

Hogy ne kelljen szerepet játszanunk...

Biztosak lehetünk benne, hogy túl nagy hibát nem követhetünk el, ha odafigyelünk gyermekünk érzéseire, vagy ha beszélünk a saját érzéseinkről, illetve ha a jövőbeli megoldásokon gondolkozunk és nem a múltbeli sérelmeken rágódunk. Magunkra se osszunk szerepeket! Elsősorban emberi lényként gondoljunk önmagunkra, akikben megvan a lehetőség a fejlődésre és a változásra. A gyerekekkel való együttélés és együttmunkálkodás embert próbáló, fárasztó feladat. Szív, ész és kitartás kell hozzá. Ha néha nem felelünk meg saját elvárásainknak (márpedig erre biztosan lesz példa), akkor legyünk magunkhoz is olyan jók, mint gyermekeinkhez lennénk. Ha a gyermekeink ezer és egy esélyt érdemelnek, akkor magunknak is adjunk ezer esélyt. És még kettőt... ;)